Századok – 1969
Vita - Kovács Endre: A reformer a forradalom viharában 738/IV
742 KOVÁCS ENDRE: A REFORMER A FORRADALOM VIHARÁBAN mghatározó erők súlyát ós jellegét, nem léphetett ki saját reformeri Habsburg-barát voltából, mindvégig a rend ós a jog illúziójában élt, sem a bécsi udvar, sem a vele szembeforduló baloldal igazi céljait, történelmi szerepót nem sejtette meg. Spira egyetlen férfi példáján mutatja be a magyar arisztokrácia történelmi begyökereződésónek mély hatását, s munkája, ha jól olvassuk, az egész magyar forradalom ellentmondásos jellegéhez ad sok tekintetben kulcsot . Ha egy olyen nagyszabású egyéniség, mint Széchenyi, nem képes túllépni a Habsburg-barát loyalitáson, ha a jobbágynép felemelésének olyan elszánt híve, mint ő, borzongva remegett a történelmi eseményekben szerepet vállaló tömegek legcsekélyebb megmozdulásától is, ha a polgári átalakulásnak olyan bajnoka, mint ő, ezt az átalakulást 48-ban is csak a lassú, fokozatos előrehaladásban és a feudális rendet képviselő arisztokrácia vezetőszerepének megőrzésével tudta elképzelni, — mit szóljanak a nála kisebb formátumú szereplőkről ? Eltekintve az intonáló részek némileg egyoldalú, mesterkélt koncepciójától, Spira könyve jól szolgálja a szerző által kitűzött célt. Bármilyen rövid időszakaszt tárgyal is, hősét a való élet örvényében, mindenekelőtt mint alkotó, cselekvő embert mutatja meg, s ezzel végül is egyet kell értenünk; elvégre, a könyv tanulsága szerint, Széchenyi nemcsak hogy komolyan vette a saját miniszterségét, hanem rövid idő alatt hallatlanul sokat fáradozott is, hogy elgondolásait a legkülönbözőbb területeken megvalósítsa. Hiába vallanak a naplófeljegyzések szüntelen tartó belső válságról, hiába mond lelke mélyén nemet Kossuthnak, a nappalok idegfeszítő munkában telnek, s Széchenyi most is telve van ötlettel, cselekvési vággyal. A tragikus vég természetesen már előre vetette árnyékát korábbi életében is. 48 eseményzuhataga, miniszterkedóse, aktív politizálása nem jelentett megkönyebbülóst Széchenyinek, nem hozott enyhülést a testi-lelki szenvedések őrlődósében. Anélkül, hogy Spira erre utalna, a könyv végső szuggesztiója sem lehet vigasztalóbb: ez már a hanyatló Széchenyi, ki lelke legmélyén nem vállalja azt, amit csinál. Lehetséges-e ez lélektanilag? A Napló azt mutatja, hogy igen. A lemondás, kivonulás, ellenzékiség gondolata szüntelenül ott kísért Széchenyiben; a forradalom ügye abban a formában, ahogy 1848 nyarán kibomlik, sem az ő ügye. A legfontosabb döntéseknél hiányzik az ő igenje, s ha megszavazza is, nem egész lélekkel. A fegyvergyártás érdekli, de a nép felfegyverzése idegen tőle; az olasz nép elnyomásához megadná a támogatást, mert ez a dinasztiahűség bizonyítéka volna; az önálló magyar honvédsereg lábraállítása ismét rémségeket idéz szeme elé. Csupa ellentmondás, csupa nyugtalanító kép sorakozik előttünk. Spira világosságot, áttekinthető rendszerezést hozott ebbe a bonyolult életszakaszba. Kiválasztotta a forradalom főkérdéseit, tartotta magát az események kronológiájához, megteremtette a kellő társadalmi-politikai hátteret Széchenyi egyéni drámájához. S ha valamit mégis számonkórhetünk a szerzőtől, úgy az éppen ennek az egyéni drámának összes ellentéteivel való bemutatása. Kétségtelen, hogy minél tovább haladunk a forradalmi események fonalán, Spira annál több ecsetvonással rajzolja elénk Széchenyi eltávolodását a forradalmi úttól, s ha tragédián semmi egyebet nem értenénk, mint a reformer tanácstalan sodródását a forradalom viharában, úgy Széchenyi tragédiája elég erőteljesen bontakozik ki e könyv lapjain. Ami azonban Széchenyi sorsát ezekben a hónapokban elválasztja a többi kiváló reformer életútjától, az az ő egyéni tragédiája, melyben nemcsak a reformer ég el, hanem az ember is a maga összes testi-lelki komplexumával. Széchenyinél a mércének is másnak kellene lenni, mint a reformkor sok más nagyjánál s ennek a mércének a felállítása a szokottnál is igényesebb feladat elé állít ja a történészt. Széchenyi maga súlyos örökséget hagyot t hátra Naplóiban: ezeknek zaklatottsága mélyebben és igazabban árulkodik a nagy reformer lelkiállapotáról, nézeteiről, mint, minden olyan feldolgozás, amely csak kivonatosan használja a megdöbbentő Napló bejegyzéseit. Spira lielyenkint bele-belevilágít a Napló szakadékaiba, de végül is nem adja át magát a lidércnyomásos hangulatoknak, ő a nappali Széchenyire, a közéleti férfiúra veti a hangsúlyt, s így valami óhatatlanul kimarad ebből a feldolgozásból. Kárpótol ezért a szerző a történeti atmoszféra megteremtésével, portrévázlatokkal, és nem egy esetben az eseményeknek az eddigitől eltérő értékelésével. Az olvasó végül is úgy érezheti, nagyon alapos, nagyon beható kiegészítést kapott 48 történetéhez, melynek feldolgozásában még sűrűn találunk hibás megállapításokat. A nagy Széchenyi-koncepcióból a szerző nem sokat valósított meg, a könyvvel kapcsolatos félelmek nem bizonyultak indokoltaknak. Széchenyi politikai szerepének egészét illetően e könyv nem változtat lényegesen az utóbbi években kialakult szemléleten. Mégis jóval több,mint szórakoztató olvasmány,egy olyan szellemi műhely ajtaját nyitja ki, melyben a lelkiismeretes aprómunka szándéka találkozik a történeti átértékelés gondolatával. Aki azonban Széchenyi 48-ának teljes történetére kíváncsi, jól teszi, ha Spira könyve mellé elolvassa a Károlyi Árpád által kiadott Naplókat is.
