Századok – 1969

Közlemények - „A marxizmus és a természettudományok legújabb forradalma” Diner-Dénes József tanulmánya; melyre Lenin is felfigyelt. Közlik: László József–Siples Sándorné 731/IV

735 DJNEIt-DÉNES JÓZSEF TANULMÁNYA egymástól élesen elkülönített osztályokra tagolódtak, hanem az egyes szakágak között is olyan éles határok voltak, amelyeknek áthágását a legélesebben visszautasították, mert ez szerintük felért volna egy ellenséges ország önkényes hátbatámadásával. Először is ott állt egymással szemben, különválasztva a szervetlen és a szerves világ. Az organikus természettudományokban újra ketté vált a szerves testek formáiról szóló tudomány, a morfológia és a szerves testekben végbemenő folyamatokról szóló tudomány : a fiziológia, mint két külön, önálló birodalom. Az anorganikus természettudományok világában ennek a felosztásnak a kémia és fizika felelt meg. És ezen területeken belül hány önálló alcsoport volt még — mint megannyi önálló hercegség —, ahol a szaktudósok korlátlanul uralkodtak. Olyan beláthatatlannak tűnt ez a széttagoltság, hogy azokat a tudósokat, akik ezen belül egységet akartak volna teremteni, a természettudományok monizmusára gondoltak volna, utópista álmodozóknak kiáltották volna ki. És ma? Ki merné a természettudományokat szerves és szervetlen részre felosztani? Ha a hatvanas évek elején merész kijelentésnek számított az a megállapítás, hogy : „a szerves testek voltaképpen szervetlen vegyületek származékai", ma nincs olyan természettudós, aki ne ismerné fel, hogy a szerves testek ugyanolyan törvényszerűségek alapján születnek, léteznek és halnak el'i mint a szervetlen vegyületek. Mindenestre akadnak manapság is olyan tudósok, az un. „neovitálisták", akik azt állítják, hogy a szerves testeket még egy különleges erő, ti. az „életerő" (vis vitális) határozza meg. Ebben a megállapításban azonban nincs benne a fent említett tény tagadása. Maguk a neovitálisták is elismerik, hogy a szerves világ megcáfolhatatlanul a szervetlen világ törvényeinek van alávetve. Ha ennek ellenére mégis akadnak olyan tudósok, — akiknek egyébként sok alapos és exakt kutatást köszönhetünk —, akik a szerves világban fő- vagy melléktényezőként valamilyen sajátos erőt elfogadnak, lehet ez életerő, lelki vagy akarati erő, ezt azért teszik, mert a szerves világ minden eseményében célszerűséget látnak, tehát teleologikus ténykedéseket, amelyek egy meghatározott előremutató cél felé irányulnak. Az utolsó évtized kutatásai a legjobb úton haladnak, hogy ugyanilyen fejlődésre mutassanak a szervetlen világban. Ott is bizonyos célszerűséget mutat minden esemény, egy bizonyos cél felé való törekvést az egyszerűtől a bonyolult felé tartó állandó felemelkedést, szakadatlan átmenetet az egységestől a differenciált felé, amelyről egyébként később még szólok. Ezzel érvényét veszti az az utóbbi kísérlet is, amely a szerves és szervetlen világot egymástól el akarta különíteni, így lassanként eltűnnek majd a szerves és szervetlen világon belül felállított határok. Bár Lamarck és Darwin és a többi tudós, amikor elméleteiket kidolgozták, az élő szervezet alaktani fejlődését, a morfológiát exakt alapokra állították és mégis mindenféle titokzatos erőt, ösztönt, hajlamot érvényben hagytak, így tehát a származástanban a morfológiai folyamatok alapját képező fiziológiai jelenségekre nem adtak magyarázatot, hanem helyet adtak mindenféle ,,hatások"-nak, különös energiáknak. Haeckel helyesen, később még élesebben Nägeli ezeket a folyamatokat mechanikus okokra próbálta visszavezetni, Boux pedig ще1уеЬЬ értelmet tulajdonított az alkalmazkodási elméletnek és a létért való küzdelemnek. Ramutatott arra, hogy a funkcionális inger a szerveket erősíti, tehát létezik funkcionális alkalmazkodás, és az élő szervezet egyes részeiben éppen olyan küzdelem folyik, mint annak egészében. A kérdés tulajdonképpeni megoldásához azonban csak az utóbbi időkben jutottunk közelebb Jacgues Loeb alapvető kutatásai segítségével. Ő mutatott rá, hogy sem az ösztönök sem az ingerhatások mögött nem áll semmiféle különleges erő vagy céltudatos szándél:, hanem egyszerű fizikai és kémiai hatásokkal állunk szemben. Miután ki» mutatta, hogy a pete megtermékenyítése nem valamilyen különleges erőnek köszönhető, hanem a meg nem termékenyített pete kémiai és f izikai hatásokra fejlődésre képes, és hogy az élő organ izmusok világában ugyanannak az energiának ugyanazon tevékenysége érvényesül, mint a szervetlen világban, eltűnt, a határ nemcsak a morfológia és fiziológia között, de a szerves és szervetlen világ között is. Még nyomatékosabban és természetesebb formában jelentkezik az egységesítésre való törekvés « fizika és kémia területén. 1898-ban sikerült Ostwaldnak ,, Fiziko-kémiai Intézetét" felállítania és ma, csak néhány évvel később, már csaknem lehetetlen a fizikát és kémiát külön osztályba sorolni; úgy segítünk magunkon, hogy mindkettőt ,,experimentálistermészettudomány"-nak fogjuk fel. Elévült az osztályozásnak egy legutóbbi kísérlete is, amelyet a híres kémikus, van Hoff végzett 1900-ban, — amely kimondta, hogy a fizika a munkaformák — a kémia az anyag változásáról szóló tudomány. Világossá vált ugyanis, hogy az anyag változása megegyezik a munkaformák változásával. Mint általában mindenütt az életben, a természettudományokban