Századok – 1969

Közlemények - „A marxizmus és a természettudományok legújabb forradalma” Diner-Dénes József tanulmánya; melyre Lenin is felfigyelt. Közlik: László József–Siples Sándorné 731/IV

736 DJNEIt-DÉNES JÓZSEF TANULMÁNYA is azt láthatjuk, hogy az újnak a régi felett való győzelme sokkal nehezebben érvényesül kisebb területen, mint nagyban. Nagyon nehéz a régi, hagyományos ellentéteket és a speciális tudományok kisebb területeinek éles elválasztását kiiktatni. Ahogy a nagy változások és átfogó korszakok számára érvényesnek fogadjuk el a történelmi materializmust, — de nem a mindennapi élet szűkreszabott kereteire — s ahogy a demokráciát általános elvnek tekintjük, mialatt az életben mindenütt az egyes osztályok és érdekszférák között a legélesebb határok húzódnak —, így van ez a természettudományokban is. Az a természettudós is, aki már eljutott odáig, hogy a szerves és szervetlen világ egy, hogy a morfológia és fiziológia a biológiának — a fizika és kémia a tapasztalati experimentális természettudományok magasabb egységében létezik és hogy ma vagy holnap ezen magasabb egységek számára egy még magasabb közös egység adódik —, még ezek a leghaladóbb természettudósok is ellenállnak, hogy a fizikán és kémián belül adódó ellentéteket és határokat feladják. Milyen csábító lenne, ha itt részletekbe bocsátkozhatnánk és megmutatnánk, hogy a fizika és kémia széles területeit, a legutolsó kis sarkáig olyan forradalom alakította ki, amely nyíltan arra törekszik, hogy ezeken a területeken belül minden jelenséget egy közös okra vezessen vissza. Én csak a főmomentumra szorítkozom, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a lényeges ellentétek és határvonalak eltűnőben vannak. Nagy lökést adott a természeti erők egységének proklamálásához az erő megmaradásának Mayer-i törvénye, vagy ahogy később nevezték, az energia megmaradásának törvénye. Ennek alapján mondták ki, hogy a világon létező összes energia mindig ugyanaz, és hogy bármilyen természeti folyamathoz felhasznált energiamennyiség megmarad akkor is, ha a végeredmény más formában jelentkezik. Még jobban megerősítette ezt a felfogást a Maxwell és Hertz munkásságán alapuló bizonyítás. Az egyik tudós, aki a természettudományok történetével foglalkozik, azt mondja: ,,A fényben és az elektromosságban ugyanannak a természeti erőnek a megnyilvánulását észlelhetjük, csak az emberi felfogóképesség tarthatja különbözőnek, tehát önmagunkban s nem objektíve a természetben van a különbség oka." Mivel napról-napra mindinkább valószínűvé válik, hogy az eddigi erők közül a legrejtélyesebb, az un. kémiai affinitás elektromos folyamatokra vezethető vissza, megteremthetnénk tehát a természettudományok régi megálmodott egységét, ha egyáltalán tudnánk, hogy mi is az a természeti erő, amelyre a többi visszavezethető. Nos, e nagy rejtély megoldásának küszöbén állunk. De mielőtt erről szólnék, fel kell még tennen néhány megfejtésre váró kérdést, mivel mindezek megoldása egy ponton várható. Még merevebb, még szilárdabb volt eddig az energiáról szóló tanításoknál az elemekre vonatkozó elmélet individualizmusa. Ahogy a kollektivizmus az egyes ember állítólagosán veleszületett individualizmusán hajótörést szenved, úgy bukik meg az egységes természetfelfogás ezeken az alapvető individuumokon, amelyekből az egész világ felépült. Itt aztán felkiálthatunk Danteval együtt: .,Hagyjatok fel minden reménnyel!" Egy elem sem tűnik el, hanem számuk állandóan növekszik Ha van is közöttük rokonság, egymás közötti viselkedésükben szilárd viszony, csak egy alkimista álmához lenne hasonlítható, hogy azt állítsuk, hogy egy elemből származik a többi. Megdönthetetlen hit, természeti törvény volt, míg néhány évvel ezelőtt nem sikerült a rádiumot hélium elemmé átalakítani. A konzervatívok rémülten vetettek keresztet egy régi természettudományos dogma megrágalmazása miatt, a túl okosak szkeptikusan viselkedtek, de a forradalmárok tovább folytatták a forradalmat. Norman Lockyer és mások rámutattak, hogy a Napban néhány, a még izzóbb csillagokban még több elem felbomlott állapotban van, s megfelelő hőfokon ez a bomlás még tovább fokozódik, míg végül is az eredeti vegyi alakhoz vezet. Az eredeti formából lassan, fokozatosan fejlődtek ki mind a további formák és a szerves alak jelenleg csak az utolsó pont ezen a lépcsőfokon. Ahogy a természeti erők egy erőre, ezen felismerés alapján minden természeti anyag egy anyagra vezethető vissza. De ahogy ott felvetődik az őserő alakjának kérdése, itt az ősanyag eredeti alakja a kérdés. Ezzel a két kérdéssel elérkeztünk valamennyi természettudomány legfőbb problémájához, az erő és anyag viszonyának kérdéséhez, még tudományosabban a matéria és az energia viszonyának kérdéséhez. Eddig kibékíthetetlen ellentét állt a kettő között. Amint a szerves világban a testet és a lelket, úgy tekintették örökérvényűnek a természet egészében a matéria és az energia dualizmusát. Az anyag volt az örök nyugalom, az energia az örök mozgás, s az anyag nyugalmát csak az zavarta meg, ha energia hatott rá. Egyáltalán nem zavarta a dualistákat az a tény, hogy érzékeink számára még a legfinomabb műszer segítségévél sem volt anyag érzékelhető, csak valamilyen energia hatására: hő, fény, elektromosság ; s hogy ezek az energiák viszont nem létezhettek számunkra csak az anyag közvetítése útján. Ahol a dualizmus nem volt kielégítő, egy ósdi ellentmondásos trializmusba kapaszkodtak és az anyag és energia közé tolták a rejtélyes äthert, ezernyi ellentmondásos tulajdonságával, amely szilárd és elasztikus mint az acél és