Századok – 1969
Tanulmányok - Gerics József: Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében 611/IV
634 OKIlICS JÓZSEF és terminológia Árpád-kori vonatkozásainak vizsgálata. Eddigi eredményeim szerint a tanácshatározat és az Árpád-kor jogéletének intézményei teljes összhangban állnak és megfelelnek egymásnak. Erre a következtetésre azonban pusztán az okleveles anyag alapján, az 1298. évi törvény (vagy tágabban fogalmazva: III. András utolsó évei törvényhozási emlékeinek) vizsgálata nélkül jutottam. Az 1298. évi törvényt szándékosan nem vontam még be fejtegetéseimbe, mert megítélésem szerint a tanácshatározat anyagának Árpád-kori vonatkozásait nem lehet az ezen törvényhez való kizárólagos viszonyítás alapján mérlegelni. Ennek oka kétségtelenül az, hogy az 1298. évi törvény nem az egyetlen terméke a III. András végső éveiben folyt törvényalkotó munkának. Ezen kívül magának az 1298. évi törvénynek is vannak olyan, eddig kevés figyelemre méltatott vonatkozásai, amelyek a XIV. századi jogfejlődés irányába mutatnak, annak útját kövezik. A következőkben ezért megkísérlek a tanácshatározat és III. András utolsó éveinek törvényalkotása közt bizonyos érintkező pontokat kimutatni és az 1298. évi törvényből kiemelni olyan rendelkezéseket, amelyek erősebb fényt vethetnek eme törvényünk és a későbbi jogfejlődés egyes tényeinek kapcsolatára, és amelyek büntető és perjogi szempontból az 1290-es évek kodifikációs munkájának eddig nem sok figyelmet keltő körvonalait sejtetik. Az 1298. évi törvény köztudomás szerint a benne felsorolt jogsértések megtorlásaként leggyakrabban kiközösítést, azaz egyházi fenyítéket tartalmaz, emellett a világi hatóság jogszolgáltatásáról nem túlságosan sokszor esik szó. A vétkesek világi bíróság általi felelősségre vonását aránylag szűkszavúan „domini regis judicio poena débita puniendi", „persona . . . poenam legis susceptura" és hasonló, általánosságoknak látszó fordulatokkal intézi el.132 Azt azonban nem határozza meg pontosan, mi is az egyes esetekben a poena débita, a poena legis. Ha ezt a körülményt felületesen összevetnénk a tanácshatározat e szempontból sokkal részletesebb, konkrétabb intézkedéseivel, ez az összehasonlítás első tekintetre bizonnyal az 1298. évi törvényhozásra I nézve siralmas eredménnyel végződnék: az államélet szinte halottnak mutatkoznék, a királyi hatalom és igazságszolgáltatás bénultnak és tehetetlennek, az egyetlen tevékeny erőnek pedig a főpapság, de ennek sem áll más hatékony fegyver a rendelkezésére, mint a kiközösítés. Ezzel szemben a tanácshatározat az államhatalmat ereje teljében mutató kodifikáció lenne, olyan korszak terméke, amikorra már a király úrrá lett legveszedelmesebb ellenségein. Kiáltóbb ellentétet valóban elgondolni is nehéz volna. ' Korántsem bizonyos azonban, hogy az 1298. évi törvényben az egyházi fenyítéknek szankcióként való sűrű alkalmazása az állami élet és igazságszolgáltatás bénultságának a jele, hiszen mellette ott olvasható a királyi ítélkezésre való hivatkozás. A kiközösítés szankciója a királyi igazságszolgáltatásnak nagyobb nyomatékot is adhatott, ha a világi jog megfelelő büntetéssel sújtotta a törvényszegőket. A királyi ítéletre meg a poena debita-та való hivatkozás csak akkor hathat üres általánosságnak, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy ezt szokásjog szerinti, köztudott büntetésre, vagy esetleg más jogszabályra történő utalásnak is tekinthetjük. Az 1298. évi törvénynek az efféle hivat-132 így a z 5 a r t. a fosztogatókról és a királyi, egyházi valamint nemesi javak bitorlóiról. a 14. art. a tudományvételről hamis jelentést tevő közegekről, a 33. art. a nemeseket familiárisi kapcsolatra kényszerítő hatalmasokról, a 40. art. a birtokukon pénzt veretőkről (Kovachich: i. m. 109, 114, 129. és 136. 1.).
