Századok – 1969
Tanulmányok - Gerics József: Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében 611/IV
ÁRPÁD-KORI JOGINTÉZMÉNYEK ÉS TERMINOLÓGIA 63í> III. Ez a törvényünk rendelkezik elsőnek a szavatosságról is: a nemesi birtok eladóját kötelezi a vállalt szavatosság teljesítésére.4 1 A szavatos szót vulgáris nyelvi „zuodus" alakban 1235-ből ismerjük.4 2 A szavatosságot a források latinul a XIII. században általában „expeditio" vagy „expeditoria cautio"-nak nevezték. 1296-ban már a római jogi eredetű „evictio"-t használta kifejezésére a pécsi káptalan oklevele, 1299-ben a király oklevelében pedig a generalis és particularis evictio megkülönböztetéséről olvashatunk.43 Az okleveles anyagban a szavatosságra vonatkozó formulák a XIII. században bizonyos változatosságot is mutatnak.44 A szavatosság a XIV. század elejére — a hiteleshelyi gyakorlat közvetítésével - - az országos jogból átkerült a budai jogba is. Buda városa ezt a jogintézményt 1,118-ban már „antiqua consuetudo"-jának, régi szokásának mondja.45 Érdekes, hogy igen korán, 1213-ban egy testvérek közti birtokátruházás alkalmával a birtokot átengedő fél kijelenti : ha valaki perbe fogná testvérét a neki átadott birtokrész miatt, ő, az átruházó, nem tartozik megvédeni benne („datam a se partem tueri non teneretur").46 1275-ben az egri káptalan előtt kötött földadásvételi szerződésbe foglalják, hogy az eladó, akinek királyi engedélye volt az adományul kapott föld elidegenítésére, kijelenti: ha a vevőket perrel támadnák meg a vett föld miatt, ő semmiképpen sem vállal szavatosságot („nequaopiam assumpsit expedire").47 Az előbbi esetben a földet átruházó testvér, a másik esetben az elaeló nyilván azért foglaltatta az oklevélbe a szavatosságot kizáró, illetve korlátozó pontot, mert úgy érezhette, hogy e kikötés nélkül a kialakult gyakorlat alapján teljes szavatosságra volna köteles. Mindez azt mutatja, hogy a szavatosság az Árpád-kori jogban már eléggé széles körben elterjedt intézmény volt és a vizsgált tanácshatározat XIII. századi jogfejlődés eredményeként kodifikálta. IV. Törvényszövegünknek az idézésről szóló rendelkezése szintén nem nélkülözi az Árpád-kori előzményeket. A 47. cikk szerint a lopással, rablással, gyilkossággal, hatalmaskodással stb. vádolt személyt („reus vei ille, contra quem fit ejuerimonia") a 12 kirendelt nemes csak kétszer idézze meg, harmad-41 69. artikulus, Kovachich: i. m. 179. 1. Vö. Szilágyi: i. m. 154. 1. — Marczali Henrik nevéhez fűződik az a megállapítás, hogy ez a törvény intézkedik először a szavatosságról (A magyar történet kútfőinek kézikönyve., Bpest. 1901. 196. 1. 8. jegyzet). 43 Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt (röv.: Perjog). Bpest. 1899. 171. 1. 10. jegyzet. 43 Smiciklas: i. m. VU. köt. 243. 1. és ÁUO V. köt. 203. 1. 44 Illés József: A magyar szerződési jog az Árpádok korában. Bpest. 1901. 100 — — 102. 1. 45 Kubinyi András : Buda város pecséthasználatának kialakulása. Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. köt. (1961) 123. 1. — A város ezzel a hiteleshelyek gyakorlatát követte. 46 Reg. Var. 161 — 162. 1. Nr. 19. 47 „quia comes Budun [venditor] privilégia . . . regum super predicta terra Beleser vocata coram nobis presentavit, predictos viros [emptores], si aliqua questio contra ipsos super terra ipsa moveretur, nequaquam assumsit expedire ... si aliquem expediret. idem comes Budun predicta privilégia deberet coram indice ad instanciam virorumpredictorum presentare ad declarandum, quod prefata terra ex donatione domini regis fuerit ad ipsum devoluta." (НО VIII. köt. 181 — 182. I.)
