Századok – 1969

Tanulmányok - Ölvedi Ignác: Adalékok Horthy és a Lakatos-kormány katonapolitikájához (1944. augusztus 29.–szeptemer 8.) 30/I

54 ÖLVEDI IRNÁC hogy ez a támadás ártana Magyarországnak a szövetségeseknél. Ezt a gondolatmenetet a külügyi vonal is megerősítette. Képviselője rámutatott arra, hogy híreik szerint,, . . . az angolszászok kitartást ajánlanak az oroszokkal szemben, de nem idegen területen". A vezérkari főnök azt javasolta, hogy mielőtt még valamit is tennének, kérjenek felvilágosítást a németektől arra vonatkozóan, hogy mik a terveik. A honvédelmi miniszter javasolta, hogy mondják meg a németeknek, hogy ha nem kapnak ,, . . . sürgősen és elsősorban német páncélos hadosztályokat, akkor csak rövid ideig tudjuk feltartani az oroszokat". A hozott határozat kimondta, hogy a magyar erők sem Dél-Erdély lerohanására, sem a határok megvédésére nem elegendők, Ezért elhatározták, hogy sürgős segítséget kérnek a németektől és a kapott válasz ismeretében döntenek majd, hogy milyen álláspontra helyezkedjenek. A magyar kormány tehát a Dél-Erdély elleni támadást politikai és katonai indokok alapján augusztus 25-én — ha nem is határozottan, de — elvetette. A minisztertanács következő ülésére a vártnál előbb, augusztus 26-án került sor. A két ülés között Vörös Jánoshoz megérkezett Guderian üzenete, melyben határozott választ kért arra, hogy Magyarország részt vesz-e Dél-Erdély megtisztításában. Ezért hívták össze a rendkívüli minisztertanácsot. Az egybegyűltek a vitában az előző napihoz hasonlóan két csoportra szakadtak: a katonai vezetők ekkor is ellenezték a Dél-Erdély „megtisztításában" való részvételt. Ezt újra azzal indokolták, hogy végrehajtásához nem rendelkeznek elegendő erővel. Vörös vezérezredes azt is tudomására adta a jelenlevőknek, hogy a németeknek nincs erejük Dél-Erdély lerohanására. A vezérkari főnök azt javasolta, hogy: „ . . . addig, amíg a román hadsereg kötelékei át nem lépik a bécsi döntés által meghúzott magyar—román határt, addig inkább egyesítsük, inkább vonjuk össze erőinket, addig ne támadjunk". A honvédelmi miniszternek pedig az volt a véleménye, hogy katonai erő hiányában az akciót nem is tudnák végrehajtani, mert az meggyengítené a Kárpátokban már felvonultatott csapatokat. Véleményének alátámasztására elmondta még, hogy a románoknak több erejük van Dél-Erdélyben, mint a magyaroknak Észak-Erdélyben. „Mi nem fecsérelhetjük el erőinket — jelentette ki Csatay —, mi körömszakadtáig védjük a saját határainkat . . . Azt kellene mondanunk a németeknek — hogy mi tudjuk tartani Észak-Erdélyt, de többet nem ... de ezt is csak akkor, ha megfelelő fegyvert kapunk." Ezzel a honvédelmi miniszter feltárta, hogy milyen meggondolásokból kifolyólag ellenezte a hadvezetés az akciót. Mint katonák tudták, hogy a támadáshoz erő kell. Mivel tartalékaik nem voltak, a szükséges erőt a keleti és az északkeleti Kárpátokból kellett volna kivonni. Véleményük szerint ez megbontotta, meggyegítette volna ott a védelmet, amit az angolszászok megérkezéséig tartani akartak. A vita során a külügyi vonal támogatta a katonákat. A külügyminiszter helyettesének végkövetkeztetése: „ ... ha mi erőkkel bírjuk, akkor igen, ha nem bírjuk, akkor ezt közölni kell a németekkel". A másik csoportba tartozók nem mérlegeltek, hanem részvételt követeltek. Azzal érveltek, hogy ez kedvező alkalom a revíziós törekvések valóra váltására. Továbbá, hogy a könnyűnek Ígérkező területi nyereség erősítené a kormány politikai bázisát és a szövetséget a németekkel. Ezért „ . . . részt is kell vennünk, ... ha mindjárt csak egy zászlóaljjal is — javasolta Szász Lajos