Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

KRÓNIKA 555 Puskás kifejtette, hogy ha figyelembe vesszük a Vörös Hadsereg morális fölényét, amely forradalmiságából adódott, valamint a Vörös Hadsereg 280 ezer fegyverben álló harcosát, viszonylag igen jó technikai ellátottságát, úgy nyilvánvaló, hogy ez az adott időszakban hatalmas erő volt. Rámutatott, hogy a csehszlovák hadsereg, bár élén külföldi antanttisztek álltak, gyengén szervezett, alakulóban lévő haderő volt, amely csupán négy hadosztályból állt. A román erők jelentős részét is lekötötte az ukrán front. Mindössze 30 — 40 zászlóaljnyi haderő volt a tiszai fronton. A déli határokat nem veszélyeztette támadás, és ez lehetővé tette onnan az erők elvonását, átcsoportosítását a veszélyeztetett frontokra. Szerinte mindezeket s a Tanácsköztársaság megdöntésének okait, körülményeit a további kutatások során ismételten át kell gondolni. Jarosláv Sole ezredes, a Szlovák Hadtörténelmi Intézet parancsnoka felszólalásában elsősorban a Károlyi-kormány szlovák nemzetiségi politikáját bírálta. Megállapította, hogy Károlyiék mindent elkövettek Szlovákia Magyarország keretei közötti megtartásáért. Utalt arra, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltása után az addig is fennálló nemzeti és szociális ellentétek még inkább kiéleződtek. Ezzel függ össze, hogy amikor a magyar Vörös Hadsereg szlovák területre lépett, ez nem váltott ki olyan hatást, hogy a proletárhatalom egész Szlovákiára kiterjedjen, nem segítette a proletárforradalom erősítését. A második szekcióban elhangzott korreferátumokra és hozzászólásokra válaszolva Liptai Ervin egyetértését fejezte ki az ő referátumát lényegében kiegészítő hozzászólásokkal, és csupán két kérdéshez fűzött megjegyzéseket. A Vörös Hadsereg és az intervenciós erők összevetéséről szóló hozzászólással kapcsolatban rámutatott, hogy A. I. Puskás nem egyforma módszerrel ós nem egy időben vizsgálta a tényeket. Liptai Ervin a Vörös Hadsereg harcainak egyes etapjaira és az egyes arcvonalakra vonatkozó saját és a szemben álló hadseregek erőinek konkrét összevetése után megalapozottnak tartotta azt az erőviszony-számítást, amely szerint a Vörös Hadsereg mindvégig túlerővel állott szemben. A politikai és katonai vezetés hibái siettették a Tanácsköztársaság vereségét, de mégis az intervenció túlereje verte le. Éolc ezredes hozzászólásával kapcsolatban megjegyezte, hogy a magyar uralkodó osztályok évszázadokon át elnyomták a nemzetiségeket, és ez a tény súlyos örökségként nehezedett az 1919-es helyzetre is. A szomszédos burzsoá államok uralkodó osztályai a régi nemzeti sérelmeket ügyesen ki tudták használni a Tanácsköztársaság ellen. Végül hangsúlyozta, hogy 1919-ben Csehszlovákiában éppúgy, mint Magyarországon is már nem csak a polgári demokratikus feladatok vártak megoldásra, hanem a történelem napirendre tűzte a szocialista forradalmat is. A záró plenáris ülésen a két szekció vitavezetője összegezte a végzett munkát, kiemelve azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyek az érdeklődés előterében álltak. Andics Erzsébet igen értékes, gondolatokban gazdag összegezésében és értékelésében kiemelte, hogy a kétnapos vita érdekes alkalom volt annak vizsgálatára, hogy a Magyar Tanácsköztársaság megalakulása és veresége után ötven évvel mi maradt meg belőle az emberiség gondolkodásában, történelmi tudatában. A vita ós a felszólalások azt mutatták, hogy a négy és fél hónap emléke maradandó nyomokat hagyott, és hogy a tudósok, a kutatót ma is — talán behatóbban, mint bármikor — foglalkoznak a magyar tanácshatalom kérdéseivel. A magyar proletárforradalomnak van mondanivalója a mai nemzedék, a ma számára is. Messzemenően egyetértett azokkal, akik a rendelkezésre álló > anyagok alapján a további szélesebb körű és elmélyültebb kutatásokat sürgették. Otta István gondos precizitással tájékoztatta a plenáris ülés résztvevőit a második szekcióban elhangzott minden korreferátumról és hozzászólásról. Külön kiemelte a vitaülésen felmerült néhány problémát és az azokra adott válaszokat. Végül összegezzük a két kerekasztal beszélgetés elnökeinek legfontosabb megállapításait. Ránki György többek között rámutatott, hogy az utóbbi évtized kutatásai a Tanácsköztársaság történetének számos vitatott problémáját hozták felszínre, és ez is indokolta a kerekasztal beszélgetés megszervezését. Az internacionalizmus patriotizmus és a nacionalizmus problémájának érdemi felvetése az 1950-es évek dogmatikus történetírása előtt ismeretlen volt. Úgy vélték, hogy a nemzeti érdek és a forradalmi érdek általában nem kerülhet egymással ellentétbe, illetve, ha ilyen ellentét egyáltalán felmerülhet, akkor természetesen a nemzeti érdekeket a forradalom érdekeinek kell alávetni. A kérdés sokoldalú elemzésével a történetírás az 1950-es évek második felében kezdett behatóan foglalkozni. Ugyanakkor Ránki György arra hívta fel a figyelmet, hogy az utóbbi években olyan felfogás jelentkezik, amely a nemzeti érdekeket áHítja előtérbe és ennek rendeli alá a forradalom, a nemzetközi munkásmozgalom érdekeit. A beszélgetés során az a vélemény alakult ki, hogy ami a nemzeti államot ós az internacionalizmust illeti, a Tanácsköztársaság nemcsak Magyarország, hanem a Dunamedence vonatkozásában is a forradalmi érdek és a nemzeti érdekösszeegyeztetésé-