Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülésszak a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából (Tóth István) 536/II–III

KRÓNIKA 561 hogy a nemzeti felszabadulás a nagyhatalmak kegyeiért egymással versengő kis államok zárt keretében valósuljon meg. A kommunisták és velük a szervezett munkásság többsége — nemcsak az osztozkodásban alul maradt nemzeteknél ! — a nemzeteket egyesítő szocialista föderáció hívei voltak. Ezt javasolta Lenin is a szovjet kormány ismert, 1918. november 3-i szikratáviratában. Lenin és a leninisták mindenütt egységesek voltak abban, hogy a proletár forradalmi mozgalomnak, a forradalmi munkáspártoknak a nemzeti elkülönüléssel szemben, a forradalmi népek szovjetjeinek konföderációjáért kell harcolniuk. Ugyanakkor Lenin élesen szembehelyezkedett olyan törekvésekkel, amelyek a nemzetek többségét kitevő kispolgárság és parasztság nemzeti akaratnyilvánítását meg akarták akadályozni. Lenin éppen ebben az időben, 1919 márciusában határozottan szemben állt az úgynevezett baloldali kommunistákkal, akik a nemzeti önrendelkezés jelszavát a dolgozók önrendelkezésének Sztálin által már korábban megfogalmazott jelszavával akarták helyettesíteni. Lenin akkor is, később is, félreérthetetlenül leszögezte, hogy a nemzeti akarat megnyilvánulását minden körülmények között tiszteletben kell tartani, elvetett minden korlátozást, még ha átmenetileg lelassítja is a társadalmi haladást, a proletár világforradalom ügyét. Az utóbbi évek igen szóles körű kutatásai azt mutatják, hogy a magyar kommunisták a Tanácsköztársaság idején, gyakorlati tevékenységükben e téren szigorúan a lenini irányvonalhoz tartották magukat. Hajdú Tibor referátumának másik központi témája, amelyet az újabb kutatások alapján egyrészt sokkal differenciáltabban, másrészt új módon világított meg, a következő kérdés volt: hogyan radikalizálódott a polgári demokratikus forradalom vezető csoportja novembertől márciusig. A korábbi felfogás ebben éppen hogy állandó jobbratolódási folyamatot látott. A forradalom 1918 októberében inkább az ancien régime negációjaként, s a vesztett háború következtében tört ki, mintsem valamely meghatározott cél érdekében. Ennek megfelelően a Nemzeti Tanács pártjaiból megalakult Károlyi-kormány összetétele heterogén volt, egyesítette a régi rendszer mindennemű ellenfeleit, a németellenes arisztokratáktól a különböző szociáldemokrata irányzatokig. Csupán a politikailag szervezetlen parasztság és a részvételt megtagadó nemzetiségek képviselői hiányoztak — a kettő együtt azonban a lakosság túlnyomó többsége volt. Viszont kívülről támogatták a kormányt, részben külpolitikai meggondolásból, részben a bolsevizmustól való félelmükben a feloszlott parlament nagy pártjai, elvben még a hitelót vesztett munkapárt is, de mindenekelőtt a liberális-demokraták, a klerikális Néppárt és a mérsékelt 48-asok. Amint azonban a régi rend megtagadása után előtérbe kerültek a jövőre vonatkozó eltérő elképzelések és szertefoszlott a Károlyi antant támogatásába vetett reménység, megindult a politikai irányzatok differenciálódása. November végén alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja ós ugyanakkor bontott ismét zászlót a Keresztényszocialista Néppárt, utóbbi még lojális, de önálló programmal. December elején kiderült, hogy Károlyi nem hajlandó az erőszak fegyverével likvidálni a kommunista pártot, ós a kizsákmányolókat az államhatalom erőszakszervezeteinek birtoklásában gátló katonatanácsokat, továbbá külpolitikája sem felel meg a következetesen polgári igényeknek, ez a lojalitás még sajátpártjában is háttérbe szorult a jobboldali kritika mögött. Az egyértelmű osztálypolitika hiánya néhány hónapra, amíg az osztályok harca nem dőlt el, lehetővé tette, hogy a Nemzeti Tanács kormánya uralmon maradjon, de csak mint látszathatalom, amely ingadozott a forradalmi nép és az ellenforradalmi burzsoázia között. A kormány amúgy is csekély cselekvési szabadságát szűk korlátok közé szorította a kettőshatalom kialakulása, amely elsősorban az állam, valamint a munkások, katonák és parasztok tanácsái közötti rivalizálásban nyilvánult meg. A hatalmi viszonyokra jellemző, hogy a januári kormányválság sorsa a budapesti Munkástanácsban dőlt el. Történetírásunk korábban lebecsülte a kormányválság jelentőségét és az új kormány jellegének alapos megváltozását. A Berinkey-kormány bázisa már szűkebb, ennek megfelelően profilja sokkal határozottabb volt, mint elődjéé. Kimaradt a Károlyi-párt jobboldali többsége, a tisztikart képviselő hadügyminiszterek, Jászi, aki ha nem is képviselte a nemzetiségeket, de személyé bizonyos reményt nyújtott a velük való megegyezésre. Az ellenforradalom most már nyíltan fellépett a kormány ellen, amely azonban elvesztette a forradalmi munkásmozgalom addigi feltételes támogatását is; a kommunisták újév után egyre jelentősebb és szervezettebb tábort mondhattak magukónak, sőt az MSzDP-ben maradt Landler —Pogány-féle balszárny is inkább belső ellenzéke mint támogatója volt a kispolgári jellegű Berinkey-kormánynak. A jobboldali-centrista szociáldemokrata miniszterek száma megduplázódott, súlyuk még jobban megnőtt.