Századok – 1969

Tanulmányok - Hajdu Tibor: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III - L. Nagy Zsuzsa: Az 1918 októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei 287/II–III

1918-19 KUTATÁSÁNAK ŰJAB 13 EREDMÉNYEI 289 hogy elősegítse Czernin tárgyalásait a megegyezéses különbékéről. 1918 őszén már csak kapitulációról lehetett szó, ezt a forradalmi kormány — helyesen — siettette. Nemcsak a céltalan mészárlás megállításáért, de mert harc útján már semmit sem lehetett elérni, a jóakarat bizonyításával még inkább. Régen sokat támadták Károlyit azért, mert a páduai fegyverszünet után még elment Belgrádba és külön megállapodást kötött Franchet d'Espereyvel. A dokumentumok fényénél az átlátszó vádak — a háborús rezsim önigazolásaként — nevetségessé válnak. Hiszen a Monarchia hadsereg-főparancsoksága is kiküldte már az összeomlás előtt belgrádi fegyverszüneti bizottságát, amelynek magyar tagjait a magyar kormány átvette. A belgrádi egyezmény legsérelmesebb pontja, amely az ország bármely stratégiai pontjának megszállását lehetővé teszi meghatározatlan időre, már a páduai szerződésben is szerepel. A belgrádi egyezmény ugyan konkréten előírja a Dráva—Maros vonaltól délre eső terület katonai kiürítését, ezt a vonalat azonban maga az antant hamarosan többször módosította, mégpedig egyoldalúan és az ilymódon lényegtelenné vált szerződéshez képest nem a magyar fél javára. Károlyi hiába tiltakozott az ilyen határeltolások ellen. G ugyanis legalább a békeszerződés aláírásáig illetékesnek tekintette kormányát a régi Magyarország területére (Horvátországot kivéve, amelyről rögtön és önként lemondott). A győztesek viszont a Magyar Nemzeti Tanácsot nem a történelmi Magyarország, csupán a magyar nemzet jogos képviselőjének ismerték el. Ez volt a fő eltérés a magyar külpolitika és a szomszéd államok nemzeti politikája között is. Magyarországnak szomszédai közül csak a hasonló helyzetbe került Ausztriával, illetve a Nyugat-Ukrán Népköztársasággal voltak barátságos kapcsolatai. A többiek ellenséges magatartást tanúsítottak Magyarország iránt, miután nem ismerte el nemzeteik jogát az önkéntes egyesülésre, beleértve a Magyarországtól való elszakadást is. A zágrábi, aradi, illetve a Hodza Milánnal folytatott budapesti tárgyalások november folyamán sorra kudarccal végződtek. A szláv és román nemzetek egyesülési törekvése jogos és igazságos volt. A nemzeti egység megvalósítását, új nemzeti államok létrehozását követelte e népek parasztsága, értelmisége, polgársága, valamint a munkásság egy része is. A magyar kormány nemcsak igazságtalanul, demokratikus belpolitikájához méltatlanul járt el, mikor megtagadta az elszakadás jogát a nemzetiségektől, de végzetes politikát folytatott, amikor olyan folyamatot próbált megnehezíteni, amelynek megakadályozására módja nem volt, tehát végső soron csak önmaga és a magyar nemzet helyzetén rontott, ha ugyan ez még lehetséges volt. A nemzeti kérdésben a kormány a „nemzeti egység" megteremtésére törekedve, bizonyos fokig a nacionalista, konzervatív erők hatása alá került, mint ezt a Hodza-féle tárgyalások csaknem kormányválsággal végződő minisztertanácsi vitája is bizonyítja. Ráadásul Szlovákiában és főleg Erdélyben nem Jászi vagy Garami hívei, hanem a régi államapparátus, a soviniszta tisztikar hajtotta végre a kormány utasításait — a maga módján. A kormány nemzetiségi politikájának bírálatánál figyelembe kell venni, hogy a kialakuló nemzeti államok mindkét oldalon burzsoá-nacionalista jellegűek voltak, bár ezen belül a társadalmi haladás fejlettebb (Magyarország, Csehszlovákia, Ausztria) vagy elmaradottabb (Jugoszlávia, Románia) fokán állottak. Kormányaik célja nem merült ki a nemzeti önrendelkezés megvalósításában, kiegészítette ezt a területszerzésre való törekvés gazdasági és stratégiai szempontból, mint az a párizsi békekonferencia tárgyalásaiból és e