Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Betlen Oszkár kandidátusi disszertációjának vitájáról (Csurdi Sándor) 275/I

KRÓNIKA 279 musért folytatott harcban. Akcióegység, egységfront, egyesítés vagy pluralitás nem ellenkeznek egymással; egyazon küzdelem elemei, egyidejűleg zajlanak még akkor is, ha a pártok egyesítése nem is szerepel a napirendi kérdések között. Ezek alapján nem tud teljesen egyetérteni a végső tanulságok levonásával, bár nem tartja azokat alapvetően hibásnak. Betlen Oszkár disszertációja lelkiismeretes, új anyagokat feltáró, nagy tudományos apparátust felhasználó, gondos munka. Történeti ós politikai következtetései — a kifogásoltaktól eltekintve — helyesek. Ezért javasolja a bírálóbizottságnak a disszertáció elfogadását. Ságvári Ágnes hozzászólásában az egységfront-mozgalom és szervezeti egység összefüggéseit vizsgálva megállapította: amíg a kommunista pártok stratégiájában előrelépést jelentett az előbbi, addig az utóbbi ehhez képest kidolgozatlan. Növelte-e az akcióegység lehetőségét, a kommunista pártok politikai, elméleti befolyását a szervezeti egység kérdésének felvetése? Nem, és ezt éppen a francia és spanyol példák bizonyítják: az egységfront-mozgalomban nagy sikereket értek el anélkül, hogy — néhány helyi jellegű egyesüléstől eltekintve — a szervezeti egység terén komolyabb haladás jött volna létre. Tehát az akcióegység gondolatának maximális előtérbe állítása sokkal időszerűbb lett volna a Komintern VII. kongresszusán, semmint a szervezeti egység gondolatának fenntartása. A szervezeti egység realitása nem volt meg: ez komoly erőket vont volna el az akcióegységtől. Mert nemcsak felül, alul is komoly ellenzéke volt. A szakszervezeti, tehát tömegszervezeti egység-megoldás sokkal jelentősebb. A szervezeti egységet a közös platform tette volna lehetővé, máipedig ilyen nem volt. Vajon hogyan segítette volna az elméleti problémák tisztázását a szervezeti egység? Betlen Oszkár az osztrák mozgalmat pozitív példaként említi. Valóban, itt jelentős előrelépés történt. De nem szabad figyelmen kívül hagyni a sajátos osztrák körülményeket, a fasiszta uralmat és az emiatt illegalitásba szorult munkáspártokat. Kétségtelen, hogy ilyen helyzetben a szociáldemokrácia bomlása meggyorsult: de forradalmi szocialistáknak a kommunisták felé áramlása hogyan hatott a szociáldemokraták másik felére? Ezek még inkább a régi vezetőség befolyása alá kerültek. A valóban forradalmi feladatok mellett a szervezeti egység kérdése a perifériára került. A szervezeti elvek kidolgozásáig sem jutottak el, s úgy látja, hogy az egész probléma azzal függ össze, hogy a VII. kongresszus óriási előrehaladást jelentett mind a stratégia, mind a két munkáspárt, általában a párt- és osztályszövetség további fejlődésében. Harsányi Iván vitatkozni kívánt Ságvári Ágnes megállapításaival. Elsősorban spanyolországi történelmi példákkal kívánta igazolni, hogy az egyesülés kérdésének felvetése nem akadályozta az akcióegységet, hanem elősegítette azt. Ezt bizonyítja a Katalán Egyesült Szocialista Párt példája: Katalóniában a megvalósult egyesülés rendkívül gyorsan megnövelte a szocialista erőket. Az egyesülés nélkül az anarchoszindikalizmus maradt volna ott túlsúlyban. A két ifjúsági szervezet egyesülésének pedig nemcsak regionális jelentősége volt, hanem máig is ható következménye. Az elméleti tisztázatlanság nem lehet a szervezeti egység akadályozója: 1919-ben ennek ellenére közeledett a két párt Magyarországon egymáshoz, és ezzel számos gyakorlati probléma megoldását tette lehetővé. Ez nem lehet kizárt más országban sem. Szokolay Katalin kiegészítette Harsányi Iván felszólalását azzal, hogy az akcióegység sikerei a tömegeket is az egységes párt megszervezésének irányában befolyásolták, mint ahogy ez 1945-ben Magyarországon történt: ekkor a szociáldemokrata alapszervezetek hangoztatták a szervezeti egység szükségességét. Lackó Miklós Ságvári Ágnessel értett egyet. A Komintern VII. kongresszusa az adott helyzetben és szinten fontos feladatot oldott meg. Nem lezárt egy szakaszt, hanem megtisztított egy megindult folyamatot. Ennél többet kívánni annyit jelent, mintha azt követelnénk, hogy a mozgalom egy meghatározott időben Ráját árnyékát ugorja át. Egy kérdést azonban nem tisztázott, nevezetesen a népfront és a proletárdiktatúra viszonyát, és ezért van az, hogy taktikainak nevezte azt, ami lényegében stratégiai fordulat volt. Csak az egységes munkáspárt, vagy csak a népfront kérdését a VII. kongresszus összpolitikai koncepciójából kiragadni nem lehet. Ha a fasizmus elleni harc szempontjából egységfrontról, de a szocializmusért folyó küzdelemben egységes pártról van szó, mely esetben a szociáldemokrata erők a kommunista párt platformjára térnek át — akkor itt igenis a régi dogma maradványa él, mely a szocializmus győzelmét csak az 1917 — 1923-as szovjet példa alapján tudja elképzelni. Ez kizárja annak dialektikáját, hogy időközben a kommunista pártok is fejlődnek, s egyúttal tagadja a népfronttól a szocializmushoz vezető új utak lehetőségét.