Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Betlen Oszkár kandidátusi disszertációjának vitájáról (Csurdi Sándor) 275/I

278 KRÓNIKA egyesítésének elvi platformja kérdésében („csak a Komintern taktikája alapján jöhet létre az egység"). Később e megállapítás módosul; az FKP taktikája finomodik, melynek kimutatása ugyancsak komoly érdeme a szerzőnek, különösen ha arra gondolunk, mennyi téves megállapítás van köztudatban a Francia Kommunista Párt politikájáról. A felületes megítélések („bélyegzések") sokak számára lehetetlenné teszik egy erős, nagy marxista párt fejlődésében vizsgált tevékenységének megismerését. A szerző hű tükörképét adja a líO-as évek elejétől 1937—38-ig az osztrák munkásmozgalomnak. Különösen érdekes az ún. „Forradalmi Szocialistákról" szóló fejtegetés, valamint azoknak viszonya a kommunista páithoz, úgyszintén ideológiájuk és politikájuk elemzése. Az osztrák tapasztalatok vétik fel talán legplauzibilisebben — ebben a szerzőnek van igaza — a két párt egyesítésének lehetőségét. Az ezzel kapcsolatos álláspontok ismertetése jó szolgálatot tesz, főleg abból a szempontból, hogy az egységes párt létrejötte — amennyiben a történelem ezt tűzi napirendre, és nem a pluralitást —, úgy az csak forradalmi úton történhetik, a szociáldemokráciától való elhatárolódás alapján. A Komintern VII. kongresszusához a francia események „adták" a legtöbb anyagot, éppen ezért helyes, hogy ennek tárgyalása megelőzi az előbbiről szóló fejezetet. Egyetért azzal, hogy ennek ellenére sem az volt a Komintern által elfogadott népfrontpolitika kibontakozásának legfőbb eleme. Franciaországban a különböző tömegszervezetek egyesítése vagy egyesítési törekvései felvetették a két párt egyesítésének gondolatát is, aminek vitáját részletesen ismerteti a szerző. Az a megállapítás, hogy a francia kommunisták szerint az egyesülés nem időszerű, nem elég meggyőző, mivel ezt később az FKP eléggé előtérbe helyezte. A Komintern VII. kongresszusán — főleg Dimitrov referátuma — foglalkoznak az egységes párt megteremtésének szükségességével. Ezt egybekapcsolják az új stratégiai vonallal, a népfront-politikával. Kérdés az, hogy ezzel kapcsolatban milyen fontosságot kapott az egységes párt kérdése, s a történelmi helyzet alapján mennyire volt ez időszerű. Mint a szerző is hangsúlyozza, a kongresszus elsősorban a fasizmus elleni népfront létrehozásának feltételeivel foglalkozott. Ezzel párhuzamosan, dialektikus egységben természetesen szerepet kapott a munkásosztály egységfrontja és egységpártja is, de ennek nem lehet túlzott jelentőséget tulajdonítani még a francia vagy osztrák példák ismeretében sem. A szociáldemokrácia befolyása túl erős, a baloldalé viszont gyengébb volt a vártnál, s valószínű az, hogy a kettősség feloldását — népfront és egységpárt — nem tette lehetővé a történelmi helyzet, mint ahogy ennek objektív és szubjektív feltótelei is csak az utóbbi két évtizedben bontakoznak ki. A kongresszus kidolgozta stratégiai vonal pozitív ós negatív vonásait egyaránt le lehet mérni a francia népfront-mozgalomban. Az egységfront újra felvetette a pártok egyesítésének kérdését. Az ezzel foglalkozó fejezetben Betlen Oszkár részletesen ismerteti ós elemzi a két párt javaslatait, józanul és igazságosan méri ezek érdemeit és hibáit. Nem mulasztja el bemutatni az FKP merevségét néhány olyan kérdésben, mint a parlamentarizmus elvetése és a „szovjet formához" való túlzó ragaszkodás. Közel két évtizedre van még szükség ahhoz, hogy ezeket a hibákat a francia kommunisták felszámolják, s ehhez kétségtelenül hozzájárult a harmincas évek nagy dialógusa, melyek mindkét fél álláspontját csiszolták, bizonyítva ezzel azt is, hogy az akcióegységet, a burzsoázia elleni, a hatalomért folyó harcot, az ideológiai vita nemhogy hátráltatná, hanem éppen hogy elősegíti. Ausztria mellett — és ebben teljesen egyetért a jelölttel — elsősorban Spanyolországban volt meg a két párt egyesülésének a legnagyobb lehetősége. P2zt alátámasztja a sajátos katalán példa is. A fasizmus előretörése, az ellenforradalom fegyveres támadása miatt veszélybe került spanyol munkásosztály egységtörekvése természetes védelmi reakció; gyökerei a népi forradalom sajátosságaiban és progresszív irányában keresendők. A spanyol köztársaság bukása után a helyzet megváltozott. De ezzel kapcsolatban nem ért egyet a szerző álláspontjával, bár az Ibarruri és a Spanyol Kommunista Párt akkori megállapításain alapul. A vereség a polgárháború utolsó szakaszában — véleménye szerint — lehetetlenné tette az egyesülést, ós annak újra napirendre tűzése irreális volt. Ehelyett erőteljesebben kellett volna arra törekedni, hogy az antifasiszta egységfront megerősítésével lehessen elkerülni a további vereségeket; ez egy későbbi időpontban ismét plauzibilisebbó tette volna az egységpárt létrehozását. A bevezető és a befejező rész közt ellentmondást lát. Míg a bevezető rósz helyesen állapítja meg, hogy az egységes forradalmi munkáspárt megteremtése a kommunista pártok stratégiájának és taktikájának szerves része, itt ismét eltér ettől a megfogalmazástól, és annak alárendelt szerepéről beszél. Ezzel kapcsolatban ismét utal az olasz mozgalomban lezajlott viták eredményeire. Ezek konklúziói: az egyesítés nem napirendi kérdés, de a stratégia szerves része; az egyesítés perspektívája nincs ellentétben a pártok pluralitásának elvével és gyakorlatával a hatalomért, illetve a szocializ-