Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Betlen Oszkár kandidátusi disszertációjának vitájáról (Csurdi Sándor) 275/I

KRÓNIKA 277 Sőt azoknak a száma is, akik azt akarták, hogy jöjjön létre a forradalmi marxizmus talaján a munkásosztály egységes pártja. A Komintern VIL. kongresszusát követően elsősorban francia és spanyol földön jöttek létre azok a feltételek, amelyek időszerűvé tették az egységes párt megalakítását. A jelölt alaposan elemzi ezek történelmi körülményeit, lehetőségeit, nem mulasztva el olyan problémák tárgyalását sem, mint a különböző történelmi feltételek, a szakszervezeti egység, a kommunisták belépése a népfront jellegű kormányokba stb. Végül röviden érinti a norvég, angol, izlandi munkásmozgalom egység-jellegű kérdéseit, a nemzetközi ifjúsági mozgalom ezzel kapcsolatos helyzetét. Az opponens befejezésül különösen azt hiányolta, hogy Betlen Oszkár az értekezés tanulságainak a magyarországi munkásmozgalomra való levonását mellőzi. Javasolta a disszertáció elfogadását. Szántó György kandidátus opponensi véleményében csatlakozott Halogh Sándorhoz a disszertáció érdemeit illetően, majd megállapította: az egységfront és az egységes munkáspárt létrehozása ma is aktuális probléma. Annak ellenére, hogy 1945 és 1948 között a népi demokratikus országokban létrejöttek a pártegyesülések, a kérdés gyakorlati megoldása ma elsősorban azokban az országokban nyitott, ahol a szociáldemokrácia jelentős hagyományokkal, tömegbefolyással ós -támogatással rendelkezik. Betlen Oszkár nem lép fel azzal az igénnyel, hogy olyan kérdésre, mely még a nemzetközi kommunista mozgalomban sem lezárt, végleges választ adjon, hanem—helyesen—az adott időszakban vizsgálja a különböző pártok ezzol kapcsolatos álláspontját. Ezt kitűnően meg is oldja; ami vitatható, az részben a szerző álláspontjából, részben a probléma tudományos-politikai inegítólósóből ered. Mint ahogy azt az olasz kommunisták 1964-ben lezajlott vitája megállapította, az egységfront ós az egységes párt kérdése történelmileg és politikailag is párhuzamosan jelentkezik. Ezt a dialektikus kapcsolatot a szerző helyesen állapítja meg — több helyen is —, mégis úgy tűnik, hogy a disszertáció bevezető részében a jelölt az egységes párt létrehozását az egységfront-politika részének tekinti ugyan, de időrendben kifejezetten másodiknak azáltal, hogy az akcióegysóget „első célnak" kezeli. „E^nem egyszerűen időrendi kérdés" — mondja. Stratégiai jellegű feladatokat — hatalom kivívása, szocializmus építésének megkezdése — is megoldhatnak parallel-munkáspártok, nemcsak azt előkészítő feladatokat. Bár a szerző is megkérdőjelezi egyes esetekben és időpontokban a kommunista ós szociáldemokrata pártok egyesítésének realitását a Komintern VII. kongresszusa idején, mégis néhol erőltetettnek tűnik az egysógpárt létrehozása történelmi szükségességének aktualitása. Bár egy-egy kommunista párt (francia, osztrák és spanyol) a 30-as években viszonylag közel került a kettős feladat dialektikus megoldásához, mégis egyetért a szerzővel abban a feltevésben, mely szerint megfontolás tárgyává teendő, „mennyire volt reális a kommunista ós szociáldemokrata pártok egyesítésének eszméje a 30-as évek közepén, a VII. kongresszus idején". A népfront utolsó esztendeje Franciaországban, vagy utolsó 1—2 éve Spanyolországban inkább tagadólag veti fel ennek a kérdésnek az adott időpontban való megoldhatóságát. Miután a szerző monográfiájának célja az egységes forradalmi párt megteremtéséért folytatott harc elemzése, érthető, hogy ez túlzottabb mértékben kerül előtérbe. Korántsem akarja ezzel az akkori törekvést egészében negative megítélni, annál is inkább, minthogy a korabeli francia, spanyol, osztrák események és tények kedvezőbbek voltak, mint általában Európa többi pártjában. Az első fejezet igen érdekes új anyagokat mutat be a két internacionálé magatartásáról és egységfront-elképzeléseiről Hitler hatalomrajutása idején. Vitatható viszont a szerző álláspontja a Komintern VI. kongresszusa és a kommunista mozgalom hibáival kapcsolatban, mely enyhíti a tévedések negatív hatását. A kommunista pártok forradalmi pártok, Lenin tanítását követték, s torzulásaik súlyosabb károkat okoztak, mint ahogy azt a szerző megállapította. Az sem menti fel őket, hogy hasonló hibákat a szociáldemokrata pártok, az SzMI is elkövetett.1A két irányzat közé, jellegüknél fogva, ilyen vonatkozásban sem lehet egyenlőségjelet tenni. Bár tárgyilagosan meg kell mondani: a szerzőnek igaza van abban, hogy a kommunista mozgalmakat ebben az időszakban nem elsősorban a hibák jellemezték, hanem az útkeresés. Az akcióegység Franciaországban című fejezetben a jelölt nyomatékosan és helyesen húzza alá a sokszor vitatott és gyakorlatban felmerült problémát: az egységfront és népfront egymásra való kölcsönhatását és dialektikus egységét, amely nélkül nem lehet megérteni a harmincas évek népfrontmozgalmát és annak feladatait. Szükséges és indokolt ebből a szempontból az amszterdami mozgalom leírása is. Árnyaltabb lehetett volna az 1924-es fasiszta veszély ábrázolása, mint ahogy igen világos ós tiszta az FKP-nak az egységes párttal kapcsolatos állásfoglalása. Helyesen mutatja meg a szerző — a Komintern bizonyos tévedéseivel párhuzamosan — a francia kommunisták ebben a korban nagyon is érthető merevségét a két párt