Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Betlen Oszkár kandidátusi disszertációjának vitájáról (Csurdi Sándor) 275/I

276 KRÓNIKA meritumait. A historiográfiai áttekintést, mint külön fejezetet mellőzi: a téma tárgyalása során teszi meg észrevételeit a már publikált munkákkal kapcsolatban. A módszer önmagában helyes; mégis talán több gondot lehetett volna fordítani ezek bírálatára, méltatására. A disszertáció első öt fejezete a munkásmozgalom helyzetével, a Kominternhez, illetve a III. Internacionáléhoz tartozó pártok politikájával foglalkozik. (A pártok szervezeti, számszerű fejlődésót külön táblázatokban mutatja be: ezek árnyaltabb, részletesebb vizsgálata talán sokoldalúbb következtetések levonására adott volna alkalmat.) Helyesen állapítja meg a szerző, hogy a „vörös fasizmus" — „szociál-fasizmus" vádaskodások inkább a munkásmozgalom szakadásának elmélyülését, mint okát jelezték. Az ok ennél sokkal mélyebb. A kommunista és szociáldemokrata mozgalom egymástól való eltávolodását a két irányzat fő politikai irányvonala, elméleti állásfoglalása, stratégiája és taktikája határozta meg. Az opponens fontosnak tartotta volna a legalitás kérdésének alaposabb kifejtését. A gyakorlatban, az egységfront létrehozása szempontjából nem lényegtelen az, hogy mindkét párt legális — mint Franciaországban; az egyik legális — mint Magyarországon; vagy mindkettő illegális — mint Ausztriában. Ismeretes — mint ahogy erre a szerző is utal —, hogy Magyarországon a Szociáldemokrata Párt nevében Buchinger Manó azzal az indokkal utasította vissza az együttműködést, hogy a Kommunista Párt illegális. A kommunista pártok magatartásával, politikájával kapcsolatban a jelölt nem egyszer használja — jogosan — a „dogmatikus" jelzőt. Ez valóban így volt, nemcsak a Komintern VII. kongresszusa előtt, hanem igen gyakran még utána is, sok kárt okozva ezzel a nemzetközi kommunista mozgalomnak. De a dogmatizmus jellemezte a II. Internacionálé pártjait is. Betlen Oszkár értékeléseit általában helyeseknek tartja, csak a történelmi hűség szempontja követeli meg, hogy a dogmatizmus forrásaira, gyökereire, különböző megnyilvánulásaira nagyobb figyelmet fordítsunk. Az opponens nagyon érdekesnek és tanulságosnak tartja a Komintern VII. kongresszusát megelőző időszak egységfront lehetőségeire és korlátaira, az akadályozó tényezőkre vonatkozó elemzést. A „csak alulról", vagy először „egy országon belül", vagy a „két internacionálé előzetes megállapodása útján történő együttműködés" problémáinak kifejtésénél a jelölt nem elégedett meg az elméleti-logikai következtetésekkel, hanem elsősorban a francia, illetve az osztrák mozgalom gyakorlata, történelmi tapasztalatai alapján jutott el megállapításaihoz. Ez nemcsak a kérdés tárgyalásának színvonalát emelte, hanem az adott időszakon túl is érvényes tanulságokat eredményezett: mint ahogy Franciaországban a harmincas években a szocialista párt nem ment bele az FKP azon javaslatába, hogy az együttműködés helyi, üzemi szerveit is kiépítsék, ugyanúgy 1940-ban a Magyar Szociáldemokrata Párt is igyekezett megakadályozni az MKP-t a Baloldali Blokk-kal kapcsolatos ilyen irányú törekvéseiben. A szociáldemokrata pártok vezetőinek álláspontját vizsgálva helyesen állapítja meg: Ausztriában — de ez így volt Magyarországon is — a szociáldemokrata pártok azért nem léptek fel erőteljesen a reakciós diktatúra ellen, mert attól féltek, hogy ezzel az ellenzékben levő nácik számára kedvező helyzetet teremtenének a „barna diktatúra" megvalósítására. Az ilyen illúziók is jelezték, hogy a II. Internacionálé pártjai hosszú ideig nem ismerték fel a fasizmus lényegét, s az okot az okozattal összetévesztették; azokban az erőkben hittek, melyek maguk is a fasizmus sajátos változatát jelentették: a Horthy-rendszer Magyarországon s a kleriko-fasiszta kormányzat Ausztriában. A disszertáció második része tárgyalja lényegében a szervezeti egységgel kapcsolatos kérdéseket. S ez szorosan kapcsolódik a Komintern VII. kongresszusához. A jelölt helyesen látja, hogy a kongresszus előkészítése egyúttal a kommunista mozgalom új stratégiája kialakítási folyamatát is jelentette, ami nem pillanatnyi felismerésen, hanem a sokoldalú vitákon, a dogmatizmus elleni következetes és szívós harcon alapult. Mind a helyzet alapos elemzése, mind Hitler hatalomrajutása ezt okvetlenül megkövetelte. Ez a folyamat, ha nem is volt zökkenőmentes — különösen a kongresszus után —, mégis jelentősen előrehaladt. Betlen Oszkár nem törekszik a kongresszus részletes ismertetésére, az ott elhangzottakat a kongresszus alapvető mondanivalója szempontjából elemzi. Az alapvető feladat ebben az időben a fasizmus elleni egységfront létrehozása volt; a kommunista mozgalom szempontjából csak ezzel összefüggésben, sőt az egységfront megvalósításának alárendelve juthatott szerep a szervezeti egységnek. A kongresszus értékelésével kapcsolatban messzemenően egyetért a jelölt megállapításaival, ti. azzal, hogy a kongresszus határozatai az objektív szükségszerűségből fakadtak, amit mutat az is, hogy a II. Internacionáléhoz tartozó pártokban további differenciálódást eredményezett: a jobboldal világosabban elhatárolta magát az egységfronttól, a baloldalon viszont nőtt a tábora.