Századok – 1969

Krónika - Beszámoló Szekeres József kandidátusi disszertációjának vitájáról (Barta Gábor) 271/I

KRÓNIKA 273 kormánnyal a bányászok nevében. Október 9-én még nagyobb lendületet vett a mozgalom, s bár katonai akciókkal próbálták megfékezni, hamarosan országos méretűvé nőtt (október 16-én már 40 000 ember sztrájkolt !). A várt német támogatás elmaradása miatt — bár végül már a létfontosságú Bánhida-környéki bányák is leálltak — a nyilasok október 2ö-án elhatárolták magukat a mozgalomtól. A kormánnyal folytatott tárgyalások így lassan eredményre vezettek (pl. Tatabányán); egyes helyeken pedig baloldali érzelmű munkások vették át a sztrájk és a tárgyalások vezetését (Dorogon és Tokodon újabb földalatti éhségsztrájkra is sor került). Mivel a széntermelés további kiesését a kormánynak el kellett kerülnie, engedményekre kényszerült, így az első magyarországi szakmai általános sztrájk sikerrel zárult; a történtek után viszont érthető, hogy a szociáldemokraták és a szakszervezet (amelynek legfőbb követelése mindössze a szakszervezet elismerése volt) továbbra sem tudtak tényezővé válni. A következő fejezet a bányamunkásoknak a szovjetellenes háború időszakában vívott harcaival foglalkozik. Bár már a magyar hadüzenet előtt megerősödött némileg a bányászszakszervezet agitációja, még a Szovjetunió megtámadása után sem történt azonnal változás annak passzív, „politikamentes" magatartásában. A taglétszám növekedésében (1941 végére 1000 fő) a KMP fokozódó támogatása játszott inkább szerepet. A háború által kiváltott újabb életszínvonal-csökkenés (korlátlan túlóráztatás, folyton változó szakmánybérek stb.) fokozta a munkások harci kedvét, különösen ott, ahol a konjunktúra pozitív hatása kevéssé érvényesült. A szakszervezetet ez a balratolódás 1942-ben érte el. Jelinek főtitkár normalizálta a kapcsolatokat a kommunistákkal; a nyilasok viszont még a nógrádi medencében is elvesztették befolyásukat. A szakszervezet új harci módszerként „amerikázásra" hívta fel a bányászokat, aminek folytán Várpalotán 40, Tatabányán 15—20%-kal csökkent a termelés. A világháború 1943-as fordulatai után a taglétszám újra elérte a 3000-t. A jubileumi szakszervezeti közgyűlés által választott vezetőségbe illegális kommunisták is bejutottak. A munkásmozgalom ismét fellendült az 1937 óta nyugodt pécsi szénvidéken, sőt a 20-as évek óta csöndes Várpalotán, Egercsehiben stb. is. Az SzDP és a kommunisták viszonya ugyan nem volt zavartalan, ennek ellenére a szakszervezetek aktivitása egyre nőtt. A gyűléseken egyre több szó esett a háború utáni demokratikus fordulat lehetőségéről. A reményeket és a terveket azonban egyidőre keresztülhúzta a német megszállás és a fasiszta terror. Bár a szakszervezetet nem oszlatták fel, de a miniszteri biztosok tevékenysége és a baloldali vezetők likvidálása, az „átmentési politika", a passzivitás feléledéséhez vezetett. Ezzel szemben a bányászok spontán harca élesedett, sőt egyes helyeken (Pécs vidéke, Karancsalja) fegyveres akciókba torkollott. Az „amerikázást", a szabotázst egyre szélesebb körben propagálták a kommunisták (1944-ben megalakul a párt bányász tagozata); a termelés katasztrofálisan csökkent. A terror ugyan, különösen a kiugrási kísérlet kudarca után, szinte valamennyi bányászvezető életébe került, de a bányászoknak mégis sikerült a bányák nagy részét üzemképesen megőrizni a felszabadulásig. A befejező részben a szerző összefoglalja disszertációjának eredményeit. A magyar bányamunkásság sorsa nem választható el a kor gazdasági és társadalmi viszonyainak alakulásától. A gazdasági életre az ellenforradalmi korszak utolsó évtizedében jellemző állami beavatkozás jelentkezik a bányászok viszonylatában is, mint ahogy utóbb a hadigazdálkodás is éreztette rájuk hatását. A nehezedő életviszonyok miatt fokozódó ellenállás a széntermelés csökkenését eredményezte, ami kihatott az egész gazdaságra, és végeredményben siettette a fasiszta uralom összeomlását. A szakszervezeti mozgalomban észlelhető nagyfokú instabilitást egyrészt a KMP működésének óriási nehézségei, másrészt az SzDP passzív, „átmentő" politikája idézte • elő. A sajátos módon éppen a bányamunkások harcainak egyik legjelentősebb időszaka alatt, 1934—1941 közt bekövetkezett széthullást éppen az SzDP és a szakszervezet elhibázott lépései nyomán fellépő kiábrándultság magyarázza, akárcsak a nyilas befolyás 1940-ig tartó növekedésének egy részét. Az alapvető fordulatot végül is 1943 eseményei hozták meg; a remény feléledésével ismét fellángolt a munkások harci kedve, s ez a szellem segítette őket a felszabadulás után az ország újjáépítésében is. Berend T. Iván opponensi véleményét Szekeres József egy évvel korábban benyújtott, hasonló című disszertációjáról akkor írt bírálatának felidézésével kezdte. Az akkori értekezés két fő hibája véleménye szerint az volt, hogy egyrészt alig haladta meg egy dokumentumgyűjtemény követelményeit, kevés új tudományos eredmény volt benne; másrészt a tényfeltárásban nem alkalmazott megfelelő szelekciót. A jelölt azóta jelentős változtatásokat eszközölt munkáján. Elvégezte a korábban elmulasztott válogatást, kiszűrte a feleslegesen részletező részeket. Különösen a korábbi, túl általános bevezető fejezetek váltak így összefogottá, lényegbevágóvá. A rövidítés másik mozzanata az volt, 18 Századok 1969/1