Századok – 1969

Krónika - Tudományos ülés a Kommunista Internacionálé megalakulásának 50. évfordulóján (Sípos Levente) 261/I

KRÓNIKA 267 ségét, s az időnként jelentkező negatív jelenségekkel szemben mindig a segítő szándék jellemezte döntéseit. Korántsem volt ilyen egészséges a fejlődés a népfrontpolitika kérdésében. Kun Béla és általában az illegális pártok képviselői 1934— 1935-ben nehezen értették meg a népfront lényegét, vitatták létjogosultságát. Igaz ugyanakkor, hogy a KMP-ben is voltak kísérletek a népfront fontos részelemeinek alkalmazására. Pintér István példákkal bizonyította, hogy 1934 végétől a KI VII. kongresszusáig terjedő időben a KMP-ben különböző szinten felvetődött, alkotó vitát váltott ki majdnem minden olyan kérdés, amely később a KMP népfrontpolitikájában öltött testet. A párt gyakorlati politikájában ugyancsak jelen volt a népfront sok részeleme. Tehát a magyar párton belül volt egy bázis, amelyre a KMP a népfrontpolitika megvalósítása során erőteljesen támaszkodhatott volna. A párt vezetésében azonban a VII. kongresszus után is ingadozás volt a népfrontpolitika kérdésében, s ez kedvezőtlenül befolyásolta az egészséges tendenciák fejlődését. A Komintern 1936 májusi ülése, majd az ezt követő határozatok és intézkedések véget vetettek ennek az állapotnak. Leváltották a KMP Központi Bizottságát és új vezetőség felállítását határozták el, rögzítették a KMP népfrontpolitikájának főbb irányelveit. Pintér István rámutatott a Komintern beavatkozásának negatív mozzanataira is, amelyek következtében megromlottak a KMP régi vezető gárdája és a KI közötti kapcsolatok. A korreferátum felhívta a figyelmet arra, hogy a második világháború első éveiben a KMP ismét nagy segítséget kapott a Kommunista Internacionálétól. Alapvetően pozitív vonások jellemzik a Kominternnek a KMP-vel kapcsolatos ekkori határozatait, például a pártszervezetek újjászervezésére, a hazai KB létrehozására vonatkozó döntéseket. Fontosak voltak a határozatoknak azok a részei, amelyek a magyar bel- és külpolitikát elemezték és rámutattak a Teleki-kormány kétarcúságára, az ebből fakadó veszélyekre. Az 1940 januári és szeptemberi határozat aláhúzta, hogy a KMP-nek a magyar reakciós nemzeti politikával szembe kell állítania a párt reális, a magyar, de a Duna-medence összes népeinek érdekeit is szolgáló nemzeti programját. Mindezek a határozatok a KMP politikájának fő alkotóelemei lettek és jelentős hozzájárulást jelentettek a széles nemzeti egységfront programjának kimunkálásához. Szokolay Katalin korreferátumában historiográfiai áttekintést nyújtva a Komintern történeti irodalmáról, több érdekes általános érvényű megállapítást tett. Leszögezte, hogy az európai szocialista országokban folyó párttörténeti kutatások az utóbbi években sok értékes adatot szolgáltattak nemcsak a KI vezető szerveiről, az egyes pártokról, hanem a nemzetközi kommunista mozgalom egészéről is. Mind több az olyan párttörténeti feldolgozás, amely a hazai eseményeket beágyazza a nemzetközi munkásmozgalom történetébe ós nagy helyet szentel a Komintern egyes kérdéseinek is. Ezek a monográfiák és tanulmányok azonban egyáltalán nem pótolhatják a Kommunista Internacionálé történetét összefoglaló marxista szintézis hiányát. E művek részmegállapításai óhatatlanul egy ország leszűkült szemszögéből láttatják a nemzetközi kommunista mozgalom egészét, és ez könnyen torzulásokhoz vezethet. Szokolay Katalin véleménye szerint a III. Internacionálé történetének megírását illetően ez az egyik legnagyobb veszély. A komplex kritikai vizsgálat szükségességét frappánsan bebizonyította az egyik legvitatottabb, legproblematikusabb időszak, az 1939 — 1941-es évek lengyel, csehszlovák, román és jugoszláv értékeléseiben található ellentmondások vázolásával. Egy másik, az előhbivel szorosan összefüggő jelenség, hogy a Kommunista Internacionálén nem a kommunista mozgalom egészét mint világpártot, hanem csupán a Komintern vezető szerveit értik a kutatók. Csak a vezető szervektől kérik számon azokat a hibákat és hiányosságokat, amelyek előfordultak a KI negyedszázados történetében, s a hazai kommunista mozgalmakat mint szinte hibátlan mozgalmakat állítják velük szembe. Valójában ennek a különválasztásnak legfeljebb az utolsó periódusban van létjogosultsága. A korreferátum röviden értékelte a Komintern történetét tárgyaló néhány önálló monografikus feldolgozást, a fontosabb tanulmányokat és tudományos vitaülóseket. Kitűnt, hogy a kutatókat két témakör foglalkoztatja behatóbban, az egyik a KI történetének első periódusa, ezen belül is a munkásegységfront kérdése, a másik a VII. kongresszus időszaka, a népfront-, a nemzeti front politika problematikája. Ez utóbbival foglalkozott a tudományos ülésen bizonyos mértókig historiográfiai megközelítéssel Szabó Bálint. Vitába szállt a szakirodalomban megtalálható azon állásponttal, amely a Kominternnek csak 1924-ig terjedő periódusát értékeli pozitívnak, az utána következő időszakot, benne a VII. kongresszust, a nópfrontpolitikát is elveti, vagy legalábbis élesen bírálja. Ebben a felfogásban a VII. kongresszus valamiféle félresikerült próbálkozás volt, nem pedig — mint Togliatti írta — egy nagyszabású politikai stratégia