Századok – 1969

Történeti irodalom - Nkrumah; Kwame: Neokolonializmus az imperializmus utolsó szakasza (Ism. Balogh András) 142/I

145 TÖRTÉNETI IRODALOM A fenti összefüggésből kiindulva K. N. a jő ellentmondást „a harmadik világ", jelen esetben Afrika és a kapitalizmus között látja. Űgy véli, hogy a kapitalizmuson belüli osztályharc hevessége csökkent, a fejlett kapitalista országok belső problémáikat „exportálták". „A világ gazdag országai a második világháború végén azzal a problémával kerültek szembe, hogy lehetetlen volt a visszatérés a háború előtti állapotokhoz, amikor is hatalmas szakadék tátongott a kevés gazdag és a tengernyi szegény között. Tekintet nélkül arra, hogy hol, melyik politikai párt volt hatalmon, a világ gazdag országaiban tapasztalható belső nyomás folytán egyetlen kapitalista ország sem maradhatott fenn, ha csak nem vált jóléti állammá" (18. 1.). „A gazdagok és szegények konfliktusa most nemzetközi síkra helyeződött át . . ." (23. 1.) A továbbiakban megkísérelve Marx gondolatait továbbfejleszteni: „az összecsapás, amelyet ő az egyes országokon belül megjósolt, nem mindenütt jelentkezett országos viszonylatban, hanem világporondra helyeződött át", „a veszély most már nem az egyes országokon belüli polgárháború, amelyet az illető államok elviselhetetlen viszonyai idéznek elő, hanem végső soron az emberiség napról-napra szegényebbé váló többségének nyomora következtében kirobbanó nemzetközi háború" (277. 1.). A világkapitalizmus, hogy pusztító tevékenységét folytathassa és ezzel belső összeomlását elkerülje, a megváltozott erőviszonyokhoz alkalmazkodva monopolszervezetei segítségével a rendkívül szövevényes, változatos neokolonialista módszereket követi. K. N. gyakorlati politikai tapasztalataiból következik, hogy a Mamadou Dia-val azonos kiindulópont és helyzetelemzés ellenére világosan látja a neokolonializmusnak az imperialista monopóliumokkal való elszakíthatatlan, lényegi összefüggéseit. Sokat mond, hogy a tárgyalt „Neokolonializmus az imperializmus utolsó szakasza" című munkájának 18 fejezete közül 16 közvetlenül a monopóliumok tevékenységének mechanizmusát tárgyalja. Megfogalmazza, hogy a „kolonializmus . . . továbbra is erősebb a szuverenitásnál. A fiatal országok ma is nyersanyagokat termelnek, a régiek pedig iparcikkeket. Az új szuverén államok ós egykori gyarmattartók közötti gazdasági kapcsolatok csupán formailag változtak meg . . . Neokolonializmus lett az imperializmus utolsó szakasza, végső lehetősége a fennmaradásra" (56. 1.). Különös figyelmet szentel a monopolkapitalizmus és az amerikai dollár közötti összefüggésnek (IV. fej.). Tények és adatok tucatjával érzékelteti a külföldi érdekeltségek szerepót a nyersanyagforrások kiaknázásában, rámutat ezeknek rendkívül összetettségére, láthatóvá teszi, milyen áttételeken keresztül részesedik a nagytőke szinte valamennyi reprezentánsa (Morgan, Rockefeller, Dupont, Rothschild stb.) Afrika népeinek természeti kincseiben, munkájában, milyen erők rejtőznek az ismeretlen, esetleges afrikai nevű vállalatok mögött. A Tanganyika Consessions, a South-West Africa Co. Ltd., a Newmont Mining Corporation, a Rio Tinto Co. Ltd, a Patino of Canada Ltd., az Union Minière du Haut Katanga, a mindenható külföldi bankok összetételét, bonyolult kapcsolataikat, kétes tevékenységüket, romboló hatásukat mutatja be dokumentumszerűen a szerző. Ismerteti a neokolonializmus több módszerét, mint a már említett hátrányos piaci mechanizmust, a magas kamatlábak alkalmazását, a gazdasági segélyek révén történő behatolást, a kereskedelmi tarifák emelkedő irányzatát (1951—61-ig 60%), az imperialista országok munkásszervezeteinek bomlasztó munkáját államcsínyeket, politikai gyilkosságokat, katonai.támaszpontok fenntartását, antiszocialista propaganda folytatását, a lélektani hadviselés egyéb eszközeit (hittérítés, Békehadtest), a hírszerző szervek felforgató munkáját stb. A monopóliumok és a politikájukat megtestesítő neokolonializmus roppant erejének ismertetése után utal rá, hogy „ezeket a sorokat olvasva kishitű emberek úgy érezhetik, hogy ilyen hatalmas szervezett erővel, és látszólag kimeríthetetlen erőforrásokkal reménytelen dolog szembeszállni" (273. 1.). K. N. nem túloz a felemelkedni akaró Afrika ellenségeinek bemutatásával, nem az ő képzeletében születtek meg, jelenlétük kézzelfogható valóság. N. a válaszadásnál visszatér alapvető politikai Aroncepciójához, — amelynek fő szószólója volt —, a független afrikai országok antiimperialista egységének szükségességéhez. Könyvének utolsó oldalán konklúzió gyanánt hangsúlyozza: „Az egyetlen út ahhoz, hogy ezzel a gazdasági birodalommal felvehessük a harcot és örökségünket újra birtokba vehessük, egy összafrikai alapon létrehozott egységes kormány" (280. 1.). Ez az egység megakadályozna minden külföldi beavatkozást (17. 1.), megváltoztatható lenne a nyerstermékek árszínvonala (19. 1.), lehetővé válnék a sokoldalú gazdasági fejlesztés, a termelési kapacitás növelése (30. 1.), megvalósulna a kontinentális szintű gazdasági tervezés, megszűnnének a gazdaságilag életképtelen kis államok, amelyek könnyű zsákmányai a behatolónak (50. 1.). Az a már említett hibás felfogás, hogy a legfőbb antiimperialista erőt a „harmadik világ" képezi, a tényleges erőviszonyokat figyelmen kívül hagyja, s olyan politikai irányvonal kidolgozásának válhat elméleti megalapozójává, amely ultraforradalmi kalandor -10 Századok 1909/X