Századok – 1969

Történeti irodalom - Nkrumah; Kwame: Neokolonializmus az imperializmus utolsó szakasza (Ism. Balogh András) 142/I

144 TÖRTÉNETI IRODALOM akárcsak a haladás szocialista útjáé, olyan gondolat, amelynek formai elismerése nélkül a neokolonializmus leghűbb támaszai is lehetetlenné válnának. A hagyományos területi határokat túlhaladó hatalmas közösségeket szembeállítja a „szűk nacionalizmusokkal" (84. 1.), a XX. század ugyan az afrikai „mikronacionalizmusok" időszaka, de — mint mondja — „azután felépítjük szerényen, fokozatosan egy nagy afrikai nacionalizmus bázisait és egy nagy afrikai nemzet alapzatát" (143. 1.). Csak ez az óriás nemzet képes a század nagy forradalmát megvalósítani, „amely forradalomnak valami másnak kell lennie, mint éhség elleni forradalomnak vagy proletár felkelésnek" (133. 1.). Látható, M. D. megfogalmazásai igen „forradalmiak", nemegyszer túlszárnyalják a legbaloldalibb vezető személyiségek (Kwame Nkrumah, Sekou Touró, Oginga Odinga stb.) kijelentéseit. A legerólyesebben szembenáll Afrika balkanizációjával, az egység harcos hirdetője, mindenféle neokolonializmust élesen elítél, „meg van győződve a kapitalizmus gyöngesógeiről, módszereinek impotenciájáról, intézményeinek szenilitásáról" (86. 1.). A nemzetközi helyzet torz felmérése, a forradalom igazi erőinek félreismerése, az erőviszonyok helytelen csoportosítása azonban ezt az „egész fejlett", „fehér" világgal való látszólag ultraradikális szembenállást semmissé teszi. A „proletár nemzetek" képviselői nem továbbfejlesztői a szocialista forradalomról szóló tanításoknak, hanem objektíve elárulói, lefegyverzői. Sőt M. D. politikai pályafutását ismerve az sincs kizárva, hogy nem szándékosan, tudatosan vállalja ezt a szerepet. A világ fő forradalmi ereje (elsősorban a fejlett szocialista országok) mellőzésének az eredménye kézzelfoghatóvá válik, amikor a szerző a gazdasági elmaradottság felszámolásának konkrét menetét vázolja fel. A „gazdasági hasznosságon" alapuló régi civilizációk (kapitalizmus és szocializmus) pusztulással való fenyegetése után mindig olyan fejtegetés következik, amelyben a François Perroux-tól átvett „kölcsönös fejlődés" teóriájának főbb pontjait ismerteti. Megállapítja, hogy az új világ alaptörvénye az együttműködés „minden kontinens, minden ideológiai formáció" között (135. 1.). Ez a szabad nemzeteken alapuló új kapcsolatokon nyugszik, hiszen elszigetelten a nemzeti érdekek nem elégíthetők ki (99. 1.). A „haldokló merkantil civilizáció romjain" akar újat építeni, ám hogy mennyire lehet komolyan venni, arra igen jellemző a dekolonializáció meghatározása, amely szerinte nem más „gazdasági szemszögből", mint „az erőszakon és fortélyon alapuló régi viszonyok gyümölcsöző párbeszéddel való helyettesítése azok között a gazdaságok között, amelyek a közös szolidaritás részesei" (86. 1.). Igaz, M. D. a „kölcsönös fejlődést" későbbi periódusra teszi, amikor már a fejlődós szükséges előfeltétele, az előrehaladott országokkal való gazdasági kapcsolatok radikális átalakítása megtörtént (42. 1.). Az emberi társadalom egyetemes érvényű törvényszerűségeinek tagadása [„az indiai és afrikai civilizációk lényegében szellemiek" (91. 1.), a szocializmus európai viszonyok szülötte (11. 1.)], végeredményben alapul szolgál M. D. antikommunista irányvonalának, s egymagában is elegendő a kapitalista hatalmakkal való együttműködés („kölcsönös fejlődés' ) igazolására. így az éles antikapitalista kirohanások élüket vesztik, a „mikronacionalizmusok" elvetése nem a Nkrumah-i forradalmi egység szellemében történik, hanem valójában a harcos antiimperialista nemzeti mozgalmak lejáratását célozza, a propagált „egység" pedig a Francia Közösséghez hasonló képződményeket népszerűsíti. * K. Nkrumah, a haladó Afrika egyik legfelkészültebb, legkoncepciózusabb politikusa ebben a munkájában összefoglalja a függetlenségi harcban, majd Ghana gazdasági és politikai életében szerzett tapasztalatait. Önéletrajzában (1961) és az „Afriee Must Unite" (1963) című munkájában fellelhető gondolatai itt sorakoznak legrendszerezettebben, és ez a mű jutott legközelebb a tudományos szocializmushoz. Fejtegetéseinek alapjául Afrika Mamadou Diánál említett elmaradottsága szolgál : a világ népességének 8%-át alkotó kontinens a világ össztermelésében csak 2% erejég részesedik. Érzékelteti, hogy az utóbbi két évtizedben a fejlett országoktól való távolság növekedett, az utóbbiak 1 főre jutó termelése 20 év alatt 60%-kai növekedett, a sokkal alacsonyabb szinten álló Afrikáé 10 —20%-kal (32. 1.). A monokultúrás országok termelése ugyan rendkívül nagy mértékben növekedett, a nyersanyagok piaci árának csökkenése azonban semmissé tette ezeket az eredményeket. 1950—65 között pl. Ghana és Nigéria megháromszorozta kakaóbab termelését, de a kapott összeg 125 millió font sterlingről 117 millió font sterlingre csökkent (35. 1.). Az elszegényedés folyamata megdöbbentően gyors, a nemzetközi tőke monopolhelyzete lehetővé tette, hogy a nyersanyagok árszintje 1951—61 között (olaj nélkül) 33,1%-kai visszaesett, az iparcikkeké 3,5%-kai (gépek ós felszereléseké 31,3%-kal) emelkedett (262. 1.). A műanyaggyártás, a modern vegyipar katasztrofális következményeket rejt magában (174., 249—250. 1.).