Századok – 1969

Történeti irodalom - Nkrumah; Kwame: Neokolonializmus az imperializmus utolsó szakasza (Ism. Balogh András) 142/I

143 TÖRTÉNETI IRODALOM megteremtője, Kwame Nkrumah, akit 1966-ban nyugatbarát katonatisztek egy csoportja távollétében, megfosztott hatalmától. Az előbbi a reális helyzet elemzéséből indult ki, elöljáróban az afrikai országok gazdasági elmaradottságát vizsgálja. — Jól ismert statisztikai adatokat idéz: a világ lakosságának 50%-a a szükséges kalóriamennyiség felét sem kapja, 75%-a alultáplált, roppant aránytalanságok vannak az átlagéletkor és gyermekhalandóság terén, Ázsia és Afrika 1,6 billió lakójának 1 főre jutó nemzeti jövedelme 100 dollárnál alacsonyabb, míg a fejlett országok 500 milliójának jövedelme 500 —1000 dollár, a helyzet tovább romlik, a nyersanyagárak esnek, s míg a világ ipari termelésének növekedése 1928—57 között 140% volt, az elmaradott országok importjának emelkedése 53%, az olaj kivételével 29% stb. Megállapítja, hogy „századunkban, amikor az emberek oly sokat beszélnek a társadalmi igazságosságról és oly líraian kérkednek az egyetemes szolidaritás fejlődésével, a világ népességének 1/6-a, amely elsősorban fehérekből tevődik össze, az összjövedelerr 80%-át birtokolja" (19. 1.). Jól látja a gazdasági függés továbbélését, sőt erősödésót, s ezt összefüggésbe hozza az általa is gyakran használt neokolonializmus fogalommal. Elfogadja, hogy meg kell szabadulni a gyarmatosítástól örökölt gazdasági és társadalmi struktúrától (26. 1.), magának a kapitalizmusnak a leleplezésétől sem tartózkodik, utal rá, hogy „természetes ... a teljes azonosítás a kapitalizmus és a kolonializmus között, a gazdasági rendszer és a politikai rendszer között" (35. 1.), érthetőnek tartja, hogy „a kolonializmus elvetésével együtt a szervezett országok legtudatosabb vezetői elvetik a kapitalista rendszert és előnyben részesítik a szocializmust" (36. 1.), nem tagadja, hogy „a nyugattól származó segély — ahelyett, hogy valódi gazdasági ós technikai segély lenne — gyakran olyan alku eredménye, amelyben az üzleti meggondolások stratégiai vagy egyenesen politikai számításokkal keverednek" (29. 1.). Ezekből olyan következtetéseket von le, amelyek az antikolonialista harc és ennek előfeltétele, az afrikai egység megvalósításának szükségességére mutatnak rá (ez a gondolat az egész művön végigvonul), de mivel nem ismeri fel a kapitalista és a szocialista rendszer közötti ellentmondás tényleges jelentőségét, a választóvonalat a fejlett és fejletlen területek népei között húzza meg, „a harmadik világ és a gazdag nemzetek közötti konfliktusról" beszél (16. 1.), így korunk fő ellentmondásat az imperializmus és a „proletár nemzetek" között határozza meg. Ebből következik az a perspektíva is, hogy a függetlenségük kivívása után beköszönt „a harcnak egy új korszaka a nacionalizmus és az idegen ideológiák között, pontosabban kifejezve a születő nemzeti gazdaságok és a fejlett kapitalista vagy szocialista típusú gazdaságok között" (16. 1.). „A gazdasági egyenlőtlenség tudatán" alapuló „proletár nemzeti érzés" így szerinte a kapitalista imperializmuson kívül a „kommunista imperializmus" ellen is irányult. Ebben az összefüggésben szól a szerző a „szovjet offenzíváról", technikai ós egyéb segélyekről, amelyeknek közvetlen következménye „az ideológiai leigázás" (42. 1.). A „proletár nemzetek" felemelkedésének folyamata képezi M. D. szerint а „XX. századi forradalmat", amely szélesebb és jelentősebb, mint a „marxista szocialista forradalom". A proletariátus ós a nemzeti felszabadító mozgalom erőinek egymástól való szétszakítása, majd szembeállítása figyelemmel kísérhető az egész műben. M. D. szemére veti Marxnak, hogy „sokkal kevésbé foglalkozott a »gyarmatokkal« mint a proletariátus harcával", a felszabadító mozgalmakat Engels is csak segédcsapatoknak tekintette, a „Kommunista Kiáltvány nem ismer el igazi forradalmat a proletariátusén kívül", Sztálin „alárendelte a nacionalizmus sorsát a szocialista forradaloménak", végül a marxizmus —leninizmus részéről a felszabadító mozgalom ideológiai támogatását valójában taktikai és stratégiai megfontolások motiválják" (14 — 15. 1.). A kolonializmus és imperializmus tevékenysége pusztító hatásának felsorakoztatását bár összeköti a kapitalizmussal, de ez a kapcsolat azonnal értelmét veszti, amikor nem egyedül ezen társadalmi formáció megnyilvánulásának tünteti fel: „amire emlékeznünk kell ebből az analízisből — nekünk, aki szocialisták vagyunk, - hogy sem a kapitalizmus sem a szocializmus nem oldja meg automatikusan a függőség, az egyenlőtlenség, a gazdasági egyensúly hiánya és az ebből származó feszültségek problémáját" (54. 1.). M. D. erőteljesen hangsúlyozza a gazdasági felemelkedés szükségességét, vizsgálat tárgyává teszi több gazdasági egység, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Észak-Áfrika és a később felbomlott Mali Föderáció fejlődésének főbb vonásait, s ezeket elemezve jut arra a következtetésre, hogy a vitathatatlanul szükséges és jogos függetlenség csak előfeltétel a nemzet fejlődése számára (83. 1.). Ebből a kétségtelenül helyes megállapításból kiindulva Afrika haladó politikusaira célozva többször megfogalmazza: „egy nemzet építését nem szabad összezavarni hiábavaló agitációval, sem a demokrácia fejlesztését anarchiára való ösztönzéssel" (29.1.). Az előrehaladás béklyóit képviselő neokolonializmus elleni eszközt Afrika egységében látja. Az egységes Afrika megteremtésének gondolata,