Századok – 1969

Történeti irodalom - Pletnyeva; Sz. A.: Ot kocsevij k gorodam (Ism. Fodor István) 135/I

139 TÖRTÉNETI IRODALOM fejlődésének tárgyalásáról, de ezzel még két külön fejezet is foglalkozik (Normális idők: 1922, Félidő: 1931). Taylor koncepciója azonban bírálandó, hiszen az általa bemutatott kép szerint — néha a történelmi tényeket egyenesen figyelmen kívül hagyva — az angol társadalom folytonos és meglehetősen egyenletes fejlődést mutat az osztálykülönbségek eltűnése, a munkaadók és munkások közötti kompromisszumok, a köz érdekében minden szférába beavatkozó „wfelfare state" irányába. 1922-ben megállapítja, hogy „ettől az időtől kezdve lehet megírni az angol nép, és nemcsak a kizsákmányoló osztályok történetét". A négy évvel később bekövetkező általános sztrájk nem okoz Taylornak nehézséget: hangsúlyozza a sztrájkolok „önzetlenségét", „nemességét", hogy „nem a kormány kihívására, még kevésbé megdöntésére törekedtek", csak makacs bányásztársaik érdekeit védték. A sztrájkot követő bosszút, így a hírhedt 1927-es „Szakmai konfliktusokí'ól" törvényt elbagatellizálja, de hangsúlyozza a sztrájk tanulságát, a szembenálló felek „felismerését", hogy harc helyett békés kompromisszumokra van szükség, Vagyis üdvözli Sir Alfred Mond és Ernest Bovin képletes kézfogását. A fokozatos társadalmi „előrehaladás" bizonyítása során Taylor figyelme sokmindenre kiterjed, az „új iparágak" térnyerésétől a fogamzásgátlás elterjedéséig, az iskolarendszertől a mozilátogatás pszichológiai hatásáig, vagy hogy meddig volt szokás a kalapemelós a londoni háborús emlékmű, a Cenotaph előtt. Könyve végén megállapítja, hogy „a brit birodalomnak lealkonyult, a nép helyzete javult", „a brit nép nagykorú lett" (600. 1.). Taylor a politika tárgyalásában a legotthonosabb. Az első lapokon szellemes, de nem mindig lényegbevágó ítéleteket mond a vezető politikusokról. Asquith: „a legnagyobb parlamentariánus", aki Grey-vel együtt „a leginkább felelős Nagy-Britannia belépéséért a háborúba" (16.1.), „rendíthetetlen, mint egy szikla és egy sziklához hasonlóan képtelen a mozgásra" (14. 1.), „az ifjabb Pitt óta az első miniszterelnök, aki kifejezetten sokat ivott" (16. 1. jz.). Lloyd George, a wales-i „demagóg", „a rögtönzött beszéd és a rögtönzött politika mestere" (5. 1. jz.), aki „bár a legtöbb asszony számára veszélyes volt, szívét csak kevésnek adta" (5. 1. jz.). Hasonló stílusú ítéletek tárgya Bonar Law, Kitchener, Curzon, sőt V. György is. Ezekkel a (főként jegyzetben szereplő) megjegyzésekkel Taylor kihívta a szakemberek bírálatát és megnyerte az olvasók tetszését. Az első világháborút Taylor némi szkepszissel szemléli. Ismerteti a megegyezéseket, melyeket a háború alatt kötöttek a várt győzelem gyümölcseinek elosztásáról. Az angol kormány hajlandó volt a gyarmati zsákmányt Oroszországgal és Franciaországgal némileg megosztani, de Európában nem kívánt változásokat. (Az Elzász-Lotharingiára vonatkozó francia igény jogosságát csak 1917 októberében fogadta el !) Az angol nép előtt a hadbalépés egyetlen indokaként a belga semlegesség megsértése szerepelt, célja pedig Belgium visszaállítása volt. Taylor kissé gonoszkodva teszi fel a kérdést: mi lett volna, ha a németek felajánlják Belgium kiürítését? Sajnálatos, hogy gondolatmenetét folytatva nem jut el a háború imperialista jellegének fel-, illetve elismeréséhez. Ehhez az ír kérdés vizsgálata is hozzásegíthette volna, hiszen ő maga állapítja meg, hogy az 1916-os húsvéti felkelés volt „az egyetlen európai nemzeti felkelés az I. világháború alatt — ironikus kommentár a szabadságért folytatott háború brit jelszavához" (56. 1.). Az Egyesült Államok hadbalópésének okaival nem foglalkozik, illetve azt egyedül a németek korlátlan tengeralattjáró-háborújának tudja be. A 14 ponttal kapcsolatban ír az angol uralkodó körök bosszúságáról. „Lloyd George tudta, hogy a szövetségesek nem kockáztathatják meg a szakítást az Egyesült Államokkal. Mint a szavakkal való bűvészkedés mestere, afelől is bizonyos volt, hogy a 14 pont mindent vagy semmit jelenthetett az értelmező személy ügyességétől függően" (111. 1.). A háború utáni éveket tárgyalva Taylor jól mutatja be a néptömegek csalódottságát, az „egy hősöknek való ország" jelszavának hamisságát, de — tévesen — egyformán népi megmozdulásnak tekinti a „bosszú békéje" kispolgári követelését ós a harcos „El a kezekkel Oroszországtól" mozgalmat. Németország végeredményben nem a bosszú békéjét kapta, amit a szerző Lloyd George-nak tulajdonít, de az angol miniszterelnök mérséklete felől maga Taylor támasztja fel kétségeinket a saját nemzeti területét védelmező Törökország elleni háborús kísérletéről írva. Az újabb háborúra nemet mondó angol nép hangulatát jól érzékeltetik D. Kirkwood szavai. Az 1922-ben képviselővé választott clydeside-i „shop steward" Londonba indulásakor így búcsúzott választóitól: „Mikor visszajövünk, ez az állomás, ez a vasút már a népé lesz !" (199. 1.). Taylor kedvező véleménnyel van Ramsay MacDonald-ról: „Minden hibájával együtt ő volt az eddigi legnagyobb munkáspárti miniszterelnök" (201. 1.). Az ítélet nem véletlen, hiszen a szerző az osztálybékét hirdető MacDonald-ben erénynek tekintette azt, amit pártjának képviselői is árulásnak minősítettek 1931-ben. Taylor ezen az alapon értékeli pozitívan az első Labour-kormányt. Azt a megjegyzését is dicséretnek szánja, hogy nyugodtan lehetett volna Baldwin a Munkáspárt vezére és MacDonald a konzer-