Századok – 1969

Történeti irodalom - Pletnyeva; Sz. A.: Ot kocsevij k gorodam (Ism. Fodor István) 135/I

140 TÖRTÉNETI IRODALOM vatívoké, hiszen a két párt között „a különbség inkább retorikai volt, mint valódi" (237. 1.). À „Váratlan válság" c. fejezet címével ellentétben keveset mond a válságról, a nemzetközi kitekintés pedig teljesen elmarad. A második munkáspárti kormány enyhe bírálatot kap: „kisebbségben lévén, szocialista program szóba sem jöhetett, mégha a vezetők hittek is volna a szocializmusban, vagy tudták volna, hogy az mit jelent" (272.1.). Taylor szimpátiája itt a liberálisoké; akik „több akciót, sőt több szocializmust akartak, mint amit a Munkáskormány produkált" (280. 1.), és egy részük magáévá tette Keynes kialakulóban levő nézeteit a növekvő állami kiadások szükségességéről. De a Newtont értő emberek nem értették Einsteint — írja —, így az 1929-es választás nem hozta meg Anglia „New Deal"-jét, megelőzve Rooseveltet. Taylor nem osztja azt a véleményt, hogy az ún. Nemzeti Kormány létrehozása a Labour-vezérek részéről árulás volt, hogy a Munkáspártot ,,a könyörtelen és skrupulusmentes kapitalista osztályok kijátszották a hatalomból" (295.1.). De a párt tagjai ezt hitték, és így elmulasztották a saját hibáikkal való szembenézést. Könyve második felében, a harmincas éveket tárgyalva, a szerző tartja tempóját, ontja a frappáns megállapításokat, szellemes gondolatmeneteket, de bátrabbá és újszerűbbé váló következtetéseivel párhuzamosan tévedései is nagyobb horderejfiekkó válnak. Némileg redukálja ugyan „A második világháború előzmónyei"-ben foglaltakat, de túl sokat meg is őriz korábbi vitatott nézeteiből. A 30-as évek depressziós időszakából nem vizsgálja a kétmillió munkanélküli életét, hanem olyan megállapítást tesz, hogy „a legtöbb angol élete gazdagabb volt, mint valaha is a világtörténelemben : hosszabb szabadság, rövidebb munkaidő, magasabb reálbérek" (317. 1.), és a korszak gazdaságpolitikáját — helyenként bírálva ugyan — „A nemzet megmentése" címen tárgyalja. A külpolitika kudarca, a háború felé vezető út leírásában megmutatkoznak Taylor jellegzetes történetírói erényei ós hibái. Mindenekelőtt a Munkáspárt politikájának ellentmondásosságára mutat rá: támogatták a Népszövetséget, a leszerelés és a kollektív biztonság eszméjét, de nem ismerték fel, hogy az agresszor megfékezését csak a fegyverkezés ós esetleg a háború biztosíthatja. A gazdasági szankcióknak a valóságosnál jóval nagyobb súlyt tulajdonítottak, még azok nyilvánvaló kudarca után is. Taylor ugyan nem azonosítja magát a Németországot ért „igazságtalanságok" jóvátételének szükségességét hangoztató „appeasement" politikájával, de megpróbálja magyarázni annak indítékait. Éppen a megbékéltetést ellenző politikusok, főként Churchill figyelmeztetései nyomán az angol kormány alaposan túlbecsülte a német fegyverkezés volumenét. Angliának és Franciaországnak nem volt fegyveres ereje még a Rajnavidék megszállására sem, ahogy ezt Baldwin könnyekkel a szemében jelentette be az Alsóházban. A felelősségben a Munkáspárt is osztozik: „a Munkáspárt jelenleg nem támogatná a Németország elleni katonai, vagy akár csak gazdasági szankciókat" jelentette ki Hugh Dalton 1936. március 27-én (386. 1.). Joggal állapítja meg Taylor: „A megbékéltetós a gyakorlatban abból állott, hogy az erősebb igényeit elfogadták, majd úgy csináltak, mintha az igények jogosak lettek volna" (408. 1.). Ez a politika vitathatatlanul összefűződött Neville Chamberlain nevével, akit azonban Taylor — belpolitikai tevékenysége alapján — kedvezőbben ítél meg, mint várnánk. Egyetórtőleg írja le, hogy „Chamberlain gyakran kesergett balszerencséjén, amely a külügyek és a hadikészülődés felé vonta, amikor ő nagy béke-miniszternek született" (456. 1.). Személyében Taylor racionalistát lát, aki elfogadja a kész helyzetet, vagyis a fasiszta államok erejét, és politikáját ennek szellemében folytatja — bár közben fegyverkezik. De nem látja a falon megjelenő figyelmeztetést és a csehszlovák válság idején kijelenti, hogy nem hajlandó háborút kezdeni „egy olyan viszály miatt, ami egy tőlünk távoleső országban, olyan emberek között keletkezett, akikről nem tudunk semmit". (Rádióbeszéde 1938. szeptember 27-én, 431. 1.) Taylor elveti azt a nézetet, hogy Chamberlain a hitleri Németország és a Szovjetunió összecsapását szerette volna elérni, de elismeri, hogy kommunistaellenes beállítottsága miatt komolyan nem gondolt a Szovjetunióval kötendő szövetségre. „Egyetlen szövetségen sem dolgoztak kisebb lelkesedéssel" — írja az 1939-es tárgyalásokról. Chamberlain bízott is Hitler Ígéreteiben, meg nem is. „Azt állította, hogy München volt az első lépés egy új európai békerendszer felé, és mentegette is, mint olyan eszközt, mellyel időt lehetett nyerni a növekvő brit fegyverkezésekre . . . Chamberlain nem volt becstelen vagy kétarcú. Csak az angol fejekben levő zűrzavart tükrözte" (431. 1.). A Chamberlain-ről rajzolt indokolatlanul megértő portréval egyidejűleg a közkeletűnél (vagyis a Churchill által ábrázoltnál) rosszabb képet fest Eden politikájáról: „erős szavak tettek nélkül", „tehetetlen elítélés", „a diktátorokkal való szembeszállás helyett rossz arcokat vágott tetteikhez". („Eden did not face the dictators, he pulled faces at them" — 627. 1.)