Századok – 1969

Történeti irodalom - Pletnyeva; Sz. A.: Ot kocsevij k gorodam (Ism. Fodor István) 135/I

136 TÖRTÉNETI IRODALOM kialakult feudális vezetőréteg fészkei voltak. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben levők a várfalakon kívül építkeztek. A letelepedés útját nagyszerűen mutatja a szaltovóiak házépítésének fejlődése is. A településeken feltárt felszíni, vagy többé-kevésbé földbe . süllyesztett jurtanyomok — középen elhelyezkedő szabad tűzhellyel — azt bizonyítják, hogy a már állandó településen élő egykori nomádok még hosszú ideig a hagyományos jurtákat használták lakhelyül. Érdekes megjegyezni, hogy a feudális vezetőréteg ragaszkodott legtovább ezekhez a lakhelyekhez: a jobbparti Cimljánszki várban a jurtákon kívül más lakhely-típust nem is találunk. A várfalakon belül elhelyezkedő település keleti oldalán egy nagy, háromtűzhelyes jurtát hét másik vett körül, elhelyezkedésük koncentrikus körre emlékeztet. A jurtáknak ez az elhelyezkedési rendje (a vezéri sátor körül a törzsi előkelőség sátrai) a nemzetségi társadalomra jellemző, de a vezetőréteg az új viszonyok közt is ragaszkodott még egy ideig a régi tradíciókhoz. A földbeásott házak — melyeket főként az erdős sztyeppe vidékén, valamint a Don alsó folyásának termékeny területein találunk — már alig különböznek a szomszéd szláv földművelők házaitól, csupán a középen levő tűzhely emlékeztet még a nomád hagyományokra, de a későbbieknél már ezt is az egyik sarokba építették. A földbeásott házaknak három típusát találjuk: a) a két ágasfán nyugvó nyeregtetős házak, b) oszlopos házak, fonott vessző- vagy deszkafallal; с) gerendaházak, melyeknek építését minden bizonnyal a szomszédos szlávoktól tanulták a földművelésre áttért szaltovóiak. Néhány ilyen földbeásott ház istálló volt. Ez a tény az istállózó állattartás megjelenéséről tanúskodik. Felszíni lakóházak építése a déli területeken terjedt el (főként az Azovi tenger környéki városokban); ezeket a már régebben itt élő, magasabb kultúrájú városi lakosság építette. Egészében a szaltovói műveltségre jellemző, hogy településein egymás mellett találjuk a legkülönbözőbb építési módokat, s ez igen jellemző a letelepedő, építési tradíciókkal még nem rendelkező nomádokra, akik nem egyszerre, hanem fokozatosan tértek át az új életmódra. A temetőket vizsgálva a szerző előbb a katakombás temetkezéseket tárgyalja (Szaltovo, Dmitrovo stb.) s elöljáróban megállapítja, hogy elterjedésük déli határa csaknem pontosan egybeesik a sztyeppe határával, tehát a műveltség északi részére jellemzőek. A katakombák nagysága, folyosójának hossza arányosan függ a temetkezés gazdagságától, vagyis a nagy sírkamrákban találjuk a leggazdagabb mellékleteket. Feltűnő a páros és csoportos temetkezések nagy száma (az összes temető 70%-a). A páros ós csoportos temetkezések nagy hányada egyidejű, amiből a szerző arra következtet, hogy az elhunyt gazdag harcos halálakor rabszolganőjét (és annak gyermekeit is) megölték és vele együtt temették el. Ezt a véleményt alátámasztja az a tény is, hogy a családi temetkezések nem egyidejűek, valamint az, hogy az egyidejű temetkezéseknél majdnem kivétel nélkül minden sírkamrában tűznyomokat (pernyét) figyeltek meg. (A tűz összekötő jelentőséggel bírt, segítségével a túlvilágon egybekeltek a közösen eltemetett párok.) A tárgyi melléklet mindenütt éles gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget mutat. A katakombás temetők eléggé egységes antropológiai típust mutatnak: mezo-dolichocran europeid koponya-típus jellemző erre a csoportra. Ennek legközelebbi párhuzamát az északkaukázusi alán katakombás temetkezésekben találjuk, s ma már az ezzel foglalkozó kutatók egyetértenek abban, hogy a szaltovói műveltség lakosságának egyik része, akik sírkamrákban temetkeztek, alánok voltak, s etnikailag az észak-kaukázusi testvórnéppel szoros kapcsolatban álltak. (Azonos antropológiai típusuk ós temetkezési módjuk min- ' dennól világosabban bizonyítja ezt.) A temetők másik nagy csoportját a gödrös temetkezések alkotják (legnagyobb közülük a Zlivki-i temető). Ezekben a nyugati tájolású sírgödrökben igen gyér sírmellékletet találunk. (Fegyvert szinte egyáltalán nem, csupán a túlvilági utazáshoz „útravalót" raktak halottaik mellé.) Ennek a csoportnak az antropológiai típusa europeid brachicran. Etnikai hovatartozásuk szempontjából kétséget kizáróan beigazolódott, hogy a történeti források „fekete bolgárjait", azaz az azovi bolgárokat láthatjuk bennük. Az egész szaltovói kultúra területén egyetlen halottégetéses temetőt ismerünk Novo-Pokrovszk közelében a Szeverszkij Donyec felső folyásánál, katakombás temetőkben gazdag vidéken. Ezek nem szláv temetők, ahogyan néhány kutató korábban gondolta, hanem valamilyen, e vidéken gyökértelen török törzs, a szerző véleménye szerint a kazár kagán helytartójának fegyveres kísérői, akiket a kagán a helybeli lakosság ellenőrzésére, hatalmának gyakorlására küldött birodalmának ebbe a részébe. A IV. fejezet a gazdag kerámiaanyagot mutatja be, jobbára csak röviden, hivatkozva a régebbi részletes feldolgozásokra. Pletnyeva határozottan elutasítja azoknak a kutatóknak a véleményét, akik a vonalas-hullámdíszes, korongolt kerámiát szláv eredetűnek vélik, és bebizonyítja, hogy a sztyeppei letelepedők — a szaltovóiak —mintegy 100 évvel korábban használták a kézi korongot, s ezek az edények sztyeppei műveltségre jellemzőek, ezenkívül a IX. század végi és a X. század eleji szláv hullámvonalas és a VIII.-