Századok – 1969

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1772-től 1848-ig (Ism. Vörös Károly) 127/I

TÖRTÉNETI IRODALOM 131 A XVI11. század irodalmi életének ilyen gazdag feltárulása után és fényében, véleményünk szerint, a XIX. század e hirtelen és roppant előrelépéséhez való viszonyát is további vizsgálat tárgyává kell tenni. Mert a kötetnek az 1 772 — 1849. évekről adott képe e szempontból nézve egyszerre már túlságosan is önmagába zártnak tűnik: benne a fejlődós egyes szakaszai túlságosan is világosnak, profiljaik szinte túlságosan éleseknek, logikusaknak, bennük minden elemmel a maga megfelelő helyén, — holott közelebbről megnézve, olykor a struktúra egyes elemei (mint éppen Szontágh vagy Hetényi példája mutatja) minőségileg nem is töltik ki a kijelölt helyet, — máskor más elemek (mint Henszlmann) nagyobbaknak bizonyulnak kiszabott helyüknél. A struktúra szigorú és nem csekély szerkesztői fegyelemmel és szervező erővel létrehozott egyensúlya így megbomlani látszik: a súlypont mintha eltolódnék, benne szerephez jutnának a megelőző fejlődés elemei is, és az egyes szakaszok: klasszicizmus, romantika és realizmus világos és éles ifjúi profiljai helyett nem egy helyen mintha Janus kettős arca tűnnék elő. Legjellegzetesebben ezt a kötetet záró, önmagában igen szépen kidolgozott, s a szerző korábbi, a pályakezdő Petőfiről rajzolt képét most fő vonalakban teljesre kiegészítő Petőfi-portrénál — mint tulajdonképpen az egész periódus összegezésénél — figyelhetjük 1 meg. Erdélyi János pályaképét rajzolva Sőtér igen reálisan állapítja meg, hogy Petőfi népdalaira és zsánerképeire az a közízlés adta az élénk visszhangot, mely már a XVIII. század végétől fogva érdeklődéssel gyűjtötte össze és jegyezte le kéziratos énekeskönyveiben a népdalokat: e közízlés a költőt azonnal segítő és ösztönző hatásához képest Erdélyinek a népdal elméletéi ől szóló 1847. évi fejtegetése már nem sokat nyújtott. Petőfi portréjában Pándi maga is röviden rámutat a ,,nép iránti érdeklődésnek" a felvilágosodás koráig visszanyúló fejlődésére: ő azonban itt már ennek kétféle tendenciáját különbözteti meg: a retrográd feudálist és a progresszívet, — utóbbiban is megkülönböztetve egy nemesi liberális és egy plebejusi szakaszt, mely utóbbinak Csokonaitól kezdve Vörösmarty népies dalain s Czuczor s kisebb szerzők későbbi költői kezdeményein át Petőfiig vezető útját is bemutatja. Ennek az útnak végén Petőfiben a nép uralomra jut a költészetben, hogy a politikában is uralkodóvá váljék. A népiességnek ezt a csupán irodalmi jelenségként való kezelését azonban irodalmunk fejlődésének e szakaszában még indokolatlanabbnak érezzük, mint — miként már ott utaltunk rá — első felbukkanásakor, a XVIII. század végének tárgyalásánál. A népiességnek, a népköltészetnek és A népdalnak ilyetén ÍJ od alommá válásában ugyanis ekkorra már végleg lehetetlen nem észrevennünk bizonyos népi (illetve a parasztságba a XV11I. század elejéig lesüllyedt köznemesi) elemeknek egyfajta, a köznemesi politikai mozgalommal s a vele együtt kibontakozó, az egész társadalomban lassan meginduló polgárosodási folyamattal szorosan összefonódó (a XVIII. század végén még inkább csak sejthető) felemelkedését a politika és ezáltal a kultúra ha még nem is irányítói, de mér legalábbis befolyásolói vagy formálói közé. E réteg saját irodalmi kultúrájaként hozza magával azt, a társadalmi alapjainál fogva a népivel, parasztival erősen keveredett, kezdetben még legalább egy évszázaddal korábbra visszamenő ízeket is megőrzött köznemesi, parasztpolgári kultúiát, mely azután a polgárosodási folyamat meggyorsulásával egyrészt maga i is sokat felvesz a kor modernebb foimáiból, másrészt, e réteg politikai súlyának lassú fokozódásával,bizonyos hatást gyakorol mégKölcsey és Bajza költői irányára is. Abban a mértékben, ahogyan e réteg egyes csoportjai a városi kispolgárságba vagy az értelmiségbe épülnek bele, megindul irodalmi ízlésének tudatosan irodalommá válása is. Minden olyan földiajai vagy társadalmi ponton, ahol a népiesség, mint irodalmi áramlat feltűnik, megtaláljuk mögötte ezeket a rétegeket: így — mint ahogyan azt már más helyütt részletesebben is kifejtettük — elsősorban a protestáns művelődési gócpontokon (mint Debrecenben vagy Sárospatakon: nem véletlen, hogy a kéziratos énekeskönyvek leggazdagabb gyűjteménye is innen maradt meg, s hogy Csokonai debreceni diák, és Erdélyi pataki professzor volt), és általában a polgárosodás sajátos „plebejusi" útját képviselő mezővárosokban: Petőfinek magának is az őt elindító társadalmi, sőt földrajzi környezete ez. A népiesség mögött tehát — úgy látjuk — kezdettől fogva egy, többé-kevésbé határozott réteghez is köthető, társadalmi tendencia áll, s a népiesség mindvégig ennek szerves irodalmi felépítménye. Nagy jelentőségét, ha csak mint közízlésnek is, az ezzel csupán részletkérdésként foglalkozó Sőtér pl. helyesebben látja Pándinál, aki pedig az egész köteten végig, szerkesztőként is, mindig nagy súlyt fektet a társadalmi összefüggések és kapcsolatok vizsgálatára. Éppen ezért meglepő, hogy itt nem utal a nópiességet mint irodalmi áramlatot mozgató társadalmi erőkre, — holott már korábban, az irodalom demokratizálásának társadalmi bázisaként, ha vázlatosan is, de többé-kevésbé pontosan éppen e réteg körvonalait rajzolta fel, és a későbbiekben állandóan — bár pontos definiálás nélkül — használt „plebejus" fogalma is (szerintünk nyilvánvalóan) többé-kevésbé ugyanezt a réteget jelöli. Az összefüggés fel nem ismerésének oka jórészt kétségtelenül az, hogy 10*