Századok – 1969

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1772-től 1848-ig (Ism. Vörös Károly) 127/I

130 TÖRTÉNETI IRODALOM alaposan elemző fejezetnek a szövegbe való beiktatását igényelte volna. A kötetnek az e vonatkozásban megfigyelhető fejlődéssel szemben azonban elég ahistorikus magatartását és ennek mélyebb, szemléletbeli gyökereit is jellemzően mutatja a szerkesztő állásfoglalása mind a 20— 30-as évek regényirodalmával, mind a 40-es évek közepétől megsokasodó alacsonyabb szintű szépirodalmi termékekkel szemben. Mindebben ő csupán az alacsonyabb szintű szórakoztató irodalom végül is elkerülhetetlen, ám sajnálattal említett betörését látja, — holott valójában új meg új — a gazdasági változással együtt tudatilag is a polgárság felé emelkedő, elsősorban kispolgári — rétegek belépéséről van itt szó a közönség soraiba: az irodalom társadalmi bázisának szélesedósérői, amit a kezdődő kiadói ipar jó szemmel meglátva, természetesen máris megfelelő színvonalú irodalmi termékek kínálata révén igyekszik lefölözni. Irodalom ós gazdasági-társadalmi alap közé ezeknek az átmenetet érzékeltetni képes elemeknek beillesztése különösen a századvég rajzánál tűnt volna kívánatosnak, ahol az irodalmi összképet a XVIII. századhoz logikusan illeszkedve, még inkább csoportok és tendenciák dominálják és még nem, és nem olyan arányokban valóban nagystílű alkotóegyéniségek, mint a második főszakaszban. E szakaszban a kultúra más területeinek fejlődésére ugyan már utal néhány rövid fejezet, ám inkább csak emlékeztetően, mintsem a szerves és mélyebb összefüggéseket érzékeltetni képes vagy igénylő módon, — amit jól mutat például a Henszlmannról szóló fejezet. Ez ui. ha, érthetően, Henszlmann-nak elsősorban irodalmi ós kritikusi működését mutatja is be, ezt kevésbé érthetően nem hozza kapcsolatba Henszlmann későbbi, a gótika titokzatosnak vélt általános építészeti törvényszerűségeit a neogótikus építészet igényeinek szemszögéből kutató munkájával: pedig az irodalmi állásfoglalás így egyszerre mélyebb, a kulturális felépítmény távolabbi rokonterületei felé is elmélyültebb távlatot kaphatott volna. Ez sa XVIII. század a XIX. század elejéig lényegében egységes irodalmánakkettótörése mossa el azután és hagyja — harmadiknak kifogásolható hiányosságként — jórészt megmagyarázatlanul azt a hatalmas változást, mely végül is e hét évtized leforgása alatt irodalmunkban végbemegy. A XVIII. század végének sok esetben még a kifejezés nehézségeivel is küszködő irodalmát a XIX. század második negyedére már Vörösmarty, Petőfi és Arany követi: hatalmas és rohamos növekedés, melyet jó lett volna legalább kitekintésszerűleg a többi kelet-európai nép irodalmához viszonyítva is értékelni és bemutatni, — mely azonban a kötetben nemcsak, hogy eléggé magyarázatlanul marad, de különösebb hangsúlyt sem kap. Irodalmunk útjának mérföldköveit, fázisait a kötet szépen és gondosan ábrázolja, magát a tartalom és a művészi kifejezés, a problémalátás ugrásszerű minőségi változását azonban, mely a magyar szellemi élet vezetését e szakaszban egyértelműen az irodalomra ruházza, nem képes kielégítően érzékeltetni. Sőt, ennek érzékelését éppen nehezíti is az a körülmény, hogy szerkesztő a fejlődós egyenletes, az irodalom ós a vele rokonítható területek összességére kiterjedő voltát bizonyítandó, az indokoltnál terjedelmileg lemérhetően is magasabbra értékeli a fejlődés olyan periférikus elemeit, melyeknek önmagukban lényegesen csekélyebb értékük van, mint a velük egyidejű irodalmi jelenségeknek: itt elsősorban Szontágh és Hetényi, eredetét illetőleg még tisztázandó filozófiájára (sőt részben még Bajza kritikai tevékenységének hatásában bizonyos túlértékelésére is) gondolunk. Mert Szontágh ós Hetényi koruknak a maguk területén Vörösmartyval akkor s még megközelítőleg sem egyenértékű kifejezői, ha az irodalmi és filozófiai fellendülés általában együtt jelentkezik is az irodalomtörténetben, — és (másik oldaláról nézve) Bessenyei és Vörösmarty között is a különbség végül több, mint csupán a felvilágosodás és a romantika között, — még a közben lezajlott nyelvújítással számolva is. Ezt a sajátos jelenséget, az irodalom ilyen primátusát, mely nyilván a XIX. század első felének rohamos politikai és általános eszmei fellendülésével van kapcsolatban (s a kötetben az — ismételjük — igen gondos, és a szálakat nagy körültekintéssel összetartó szerkesztői munka ellenére is valahogy kellő érzékeltetés nélkül és megmagyarázatlanul marad), véleményünk szerint talán ugyancsak a XVIII. századba mélyebben visszanyúlva lehetne jobban megmagyarázni és érzékeltetni. Mert — mint arra más helyen már rámutattunk — a XVIII. század hazai társa -dalmi-politikai fejlődése korántsem volt belsőleg annyira dezorganizált ós az abszolutizmus különféle törekvéseinek tehetetlen eszköze, mint azt történészeink sokáig ábrázolták. Az abszolutizmus nyomása alatt is élt egy határozott — ha a körülményeknél fogva sokáig szinte föld alá ós avult rendi formák közé kényszerített, ám mégis sajátosan céltudatos — politikai magatartás, mely azután 1790-ben a nyomás csökkentésével valóban felszínre is tört, ellentmondásaival együtt, azoktól gátolva, de vissza többé nem szoríthatva. A XVIII. század irodalma is ennek megfelelően sokmindent előkészít: talán többet is, mint eddig hittük. A népiesség XVIII. századi szerves és szoros kapcsolataira már utaltunk, és talán szimbolikus is, hogy Petőfi felháborodva tiltakozik, mikor a régi jó Gtvadányira kegyelettel emlékező soraiban a költő egyes túlmodern kortársai iróniát vélnek látni.