Századok – 1969

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1772-től 1848-ig (Ism. Vörös Károly) 127/I

TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ 129 deológiáját is képes volt maga alá rendelni, eszközül a Habsburgok abszolutizmusával szemben. Erejét e magatartásnak s hatását jól mutatja Csokonai Diaetai Magyar Múzsája is, melyet különben minden — nyilván kényszerű — opportunizmusa mellett (vagy éppen annak ellenére) sem tudunk egyértelműen — a kötet Waldapfel Józseftől átvett sajátos fogalmazásával — mint ,,a Habsburg-udvar és a magyar nemesség ellenforradalmi szövetségének propagandáját" tekinteni. E XVIII. századi egységnek bomlása csak az árutermelés lehetőségeinek átmeneti konjunkturális megnövekedésével indul majd meg, mely a politikai törekvéseket is már a polgárosodás irányába tereli, jellemző és logikus módon hozva magával egyrészt — ha először még kétségtelenül konzervatív formájá-I ban is — a romantikát, másrészt a kialakulni kezdő nemzeti piacon folytatott árutermelés lebonyolításához és ezzel együtt a gazdagodó polgárias tudatformák irodalmi kifejezéséhez immár elengedhetetlen nyelvújítást is. Ezek kezdeteiig pedig az irodalomban is erősebbnek érezzük a XVIII. századi kapcsolatokat, semhogy azok már a századvégen egyszerűen csupán a hagyományőrzés kategóriájába lennének szoríthatók, vagy hogy a népiességet (mely szerintünk tulajdonképpen logikusan nő ki a XVIII. századon át politikailag visszaszorított és műveltségileg is a parasztság és a városi kispolgárság színvonalával 1 azonosuló köznemesség irodalmi kultúrájából, annak egyik jellemző jegyekónt) csupán egy irodalmon kívüli indítású és elsősorban művelődési igényű mozgalomnak tekinthessük, a megelőző korszak irodalmát logikusan és természetesen, sőt azt mintegy a köznemesség politikai tendenciáinak megfelelően, ha inkább még csak ösztönösen, de már művészileg általánosításra is törekedve folytató vonásainak minden hangsúlyozása nélkül. A XVIII. századi irodalom egységének ilyen elmosódását persze tulajdonképpen magyarázhatja az is, hogy — s ezt érezzük második hiányosságnak — a kötet már a fel vi! lágosodással kezdődő periódus bemutatásánál szakít azzal az erős művelődéstörténeti szemlélettel, mely pedig az I—II. kötetnek s bennük kivált Tarnai és Varga már idézett fejezeteinek egyik fő erőssége volt, s mely lehetővé tenné, hogy az irodalom és társadalom kapcsolatait itt is árnyaltabban lássuk. A kötet e vonatkozásban csak az irodalom részéről kiinduló, sajátlagosan politikai-ideológiai kisugárzásokat regisztrálja: így születtek meg Lukácsy szép fejezetei az Athenaeumról (bár még így is sajnáljuk, hogy a Tudományos Gyűjtemény csak két sort kapott), az életképírókról és kivált a márciusi ifjakról, valamint Fenyő tanulságosan elemzett összefoglalása a reformkor útirajzairól. Ugyanakkor azonban sajnálatos módon nem kerülnek említésre a kor, elsősorban a parasztság polgárosodási tendenciáira alapozott népművelési törekvései (ami a tudatformálást illetőleg Táncsics munkásságában is több, mint csupán a kötetben kiemelt politikai tendencia). Táncsics mellett azonban ennek már nála jóval korábbi előzményei is vannak: legyen szabad itt csupán Edvi-Illés Pál 1837-ben megjelent háromkötetes népkönyvére gondolnunk, vagy akár Tessedik szarvasi működésére, mely szintén túlment a csak mezőgazdasági szakoktatás határain. Ugyanúgy hiányolnunk kell a kor hazai, már szólesen szervezett oktatásügyének olyan, ha csupán sommás ismertetését is, melyből megállapíthatnék: az írástudás — s ezáltal az irodalom hozzáférhetőségének legelemibb előfeltétele — e korban már legalább megközelítően milyen határig: milyen generációk és milyen társadalmi rétegek számára nyílt meg Magyarországon. E kérdések meg nem válaszoltsága folytán sajátos módon — bár a kötetnek az irodalmat társadalmi meghatározóival továbbra is lehető szorosan összekapcsolni igyekvő törekvéseit csak a legnagyobb elismeréssel szemlélhetjük —, úgy érezzük végül is, hogy a társadalmi-gazdasági alap objektív alakulásának fővonala és a ráépülő társadalmi tudat és végül az irodalom közötti kapcsolatot a kötet, ha menetközben mindvégig helyesen is, de a valóságosnál közvetlenebbnek mutatja be. Az irodalmon kívüli kategóriába utasítja, s így figyelmen kívül hagyja ui. mindazt a tényleges, termékeinek növekvő mennyiségénél fogva egyre inkább mérhető s ezáltal az irodalmi kultúra alapjaira nézve is igen becses felvilágosításokat adni képes szűrő és közvetítő közeget: az irodalom alatti irodalmat, a képzőművészetet, a zenét, — s az egész, bennük tükröződő társadalmi pszichét is, — melyek az alap által meghatározott társadalmi tudatot mintegy katalizátorként végül több-kevesebb torzulás után és bizonyos fáziskéséssel irodalommá alakulni segítik. A kép végül így éppen a társadalmi valósághoz fűződő kapcsolatában válik némileg sematikussá, amit annál jobban sajnálhatunk, mivel éppen a kötetben már teljesen figyelmen kívül hagyott legjellegzetesebb két műfaj, a ponyva és a népi hitbuzgalmi vallási irodalom lesz az, ami a század második felének, sőt még századunk elejének is elsődleges népi olvasmánytípusa lévén, ínég a későbbi korszak magas irodalmának szélesebb társadalmi hatását, elterjedését is az így kialakított tömegízlósen keresztül nagy mértékben befolyásolni fogja. E körülmény azonban legalább egy-egy, e két műfajt mint immár sajátlagosan irodalmi problémát, és az általuk közvetített világképet és a hatásukra kialakuló, tulajdonképpen még a XX. századig is egészen archaikus, XVlII. századi elemeket őrző művészi és ízlésbeli normákat 9 Századok 1969/1