Századok – 1969

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1772-től 1848-ig (Ism. Vörös Károly) 127/I

128 TÖRTÉNETI IRODALOM mely a feudális patrióta vagy tudományos-morális szempontok nyűge alól ekkor küzdi ki a szépirodalom esztétikai függetlenségének elvét. Ugyanakkor Csokonai és Fazekas munkásságával megjelenik az irodalomban a felvilágosodás ós a népiesség szintézise: a népiességet, ezt az irodalmon kívüli indítású, ós az irodalmon belül haladás és maradás irányzatai szerint művészi értékeiben is divergáló áramlatot, ez a fordulat lendíti előre és kapcsolja be az irodalom fejlődő ágába. Klasszicizmus ós népiesség mellé a, 10-es évek végén csatlakozik az egyelőre még a konzervativizmus jegyében előkészülő romantika (Kisfaludy), és Katonával a magyar dráma megszületése. Ilyen kezdetek után, az 1820-as évek elejére készen áll annak, a társadalmival együtt haladó irodalmi polgárosodásnak összes eleme, mely erőteljesen fejlődve, a romantikán át, az abban a nópiességgel együtt már korán megjelenő, a társadalom-bírálat igénye által létrehozott kritikai realizmusig eljutva, 1848 polgári forradalmában ós annak eszmei-politikai előkészítésében is oly jelentős szerepet fog játszani. E második, a kötet terjedelmesebb felében bemutatott főperiódusban a fejlődés fő vonalai már kitisztulvák : az irodalom egyetlen egységes fősodorban hömpölyög tovább, most már ő hozza létre nemcsak a fejlődését továbbsegítő intézményeket (Kisfaludy Társaságot, Nemzeti Színházat s részben az Akadémiát és a sajtót), hanem az egyre bővülő kritikai irodalmat és a gazdag, immár irodalmilag is jelentős politikai litteratúrát, az esztétika kezdeteit. És mindenek felett magukat a nagy és jelentős írókat, kiknek egyre erősébben a realizmus felé mutató, Eötvösnél a kritikai, Petőfinél a lírai realizmusig már eljutó életművei és szépen kidolgozott portréi itt, helyesen, egyre inkább átveszik a tárgyalás vitelét az előző periódus még inkább irodalmi irányzatokat bemutató fejezeteitől. E portrék sorát Petőfié fogja lezárni; a 40-es években, a magyar irodalom ez eddig legnagyobb korszakában, a kibontakozó demokratizmus mindhárom hulláma már őt emeli, vagy óppen az ő mozdítására indul: az erősödő népdalkultusznak az ő költészete, költészeti forradalma adja meg művészi igazolását; a Tizek Társasága már az ő kezdeményezésére alakul meg; ő a vezéralakja a márciusi fiatalság aktív politikai szereplésének. Az ő halála jelenti egyúttal a kötet tárgyalásának végét is. Röviden ebben foglalhatjuk össze a kor e kötetben bemutatott irodalmi fejlődésének fő vonalait: már nagyvonalú áttekintésük is meglehetősen érzékelteti a kép gazdagságát, amit csak még inkább értékelhetünk akkor, ha tudjuk, hogy a kötet, követve az előző kötetek gyakorlatát, kiterjed a tudományos irodalom bemutatására is, figyelemmel van a számbajöhető filozófiai törekvésekre, politikai publicisztikára és merőben irodalmi vonásain túlmenően is ismerteti a kor sajtóját és színházművészetét is. Számos, a szorosan vett irodalmon túli, de még sajátosan irodalmi eszközökkel fellépő eszmei-kulturális törekvés, vagy ilyenek által jellemzett szakterület, vagy az irodalommal közvetlen kapcsolatban álló, annak szavát felerősíteni és közvetíteni képes tényező kap így a kötet lapjain megfelelő helyet, lényegében helyes, lényeges összefüggéseket ismertető csoportosításban. Olyan szilárd, modern felfogású irodalom- ós irodalmi eszmetörténeti képet dolgozva ki ezáltal a történész számára, melyet az, hasonlóan az előző kötetekéhez, a maga munkájában a szorosabban vett irodalomtörténeti vonatkozásokon túl is sokoldalúan tud majd felhasználni. A kötet ilyen magas színvonala eleve indokolatlanná teszi, hogy a recenzens a továbbiakban egyes esetleges apróbb tárgyi pontatlanságok, vagy rész-hiányosságok keresgélésébe bocsátkozzék: eredményeit s magas színvonalát akkor is örömmel elismerjük, ha a fejlődés útjának kópét a kötet fent felsorolt pozitívumai ellenére sem érezzük minden pontjában egyértelműen világosnak és kielégítőnek. E hiányérzet először a periódust kezdő hagyományos, 1772. évi korszakhatár a kötetkezdés által amúgyis hangsúlyozott jelentőségének továbbhangsúlyozása folytán támad az olvasóban. Mert bármekkora jelentőséget tulajdonítsunk is a felvilágosodás megjelenésének a magyar irodalomban, azután, hogy á második kötet utolsó részeiben Tarnai (és kisebb részben Varga Imre) kutatásai a szó szoros értelmében felfedezték a XVIII. század bámulatosan gazdag, sokoldalú — bár különösen kimagasló egyéniséget kétségtelenül felmutatni nem képes — irodalmi életét, indokolatlannak találjuk 1772, még a hagyományos, a XVIII. századot az elnemzetietlenedés koraként értékelő irodalomtörténetírásból kinőtt cezúrájának továbbra is ilyen erőteljes kiemelését. Ennek következtében elmosódik ugyanis a XVIII. század, végső kifutásaként legalább Csokonaiig elnyúló irodalmának belső egysége, melynek bázisát pedig egészen a századfordulóig egy, minőségileg is új periódusba csak a gabonakonjunktúrával lépő, addig azonban fejlődő ellentmondásaiban is nagyjából egységes gazdasági-társadalmi struktúra alkotta, a politikai magatartásnak is többékevésbé egységes felépítményével. Ez, ha vógső stádiumában és legjobbjaiban kitermelte is a magyar jakobinizmust, mégis (és ezt éppen a hazai jakobinusok bukása mutatja) fő vonalában megőrizte szinte Rákócziig visszanyúló, alapvetően rendi-függetlenségi szemléletét — még hozzá olyan erővel, hogy 1790 mozgalmaiban még a felvilágosodás