Századok – 1969
A Történelmi Társulat és a századok múltjából - Glatz Ferenc: Klebelsberg tudománypolitikai programja és a magyar történettudomány 1176/V–VI
KLEBELSBERG ÉS A SI AG Y AH TÖRTÉNETTUDOMÁNY 1185 szak tudománypolitikai programadása követelte meg a politikumába kényszerített történetírástól a szakmai értelemben is színvonalas „politikumot". A „lényeges kérdések" kutatásáról, a történettudomány közönség felé fordulásáról tett Klebelsberg-megjegyzések kitérnek arra az ismert jelenségre, hogy a XIX. század végén s századunk elején csökkent a közönség érdeklődése a történelem iránt. A tényleges összefüggés ismert: a döntő mozzanatot a modern kapitalizmus talaján kialakuló új világkép jelenti, melyben a természettudományos és a technikai ismereti elemek kétségtelenül óriási túlsúlyra kerültek. Klebelsberg a jelenséget csak a tudomány és közönsége viszonyában fogja meg, mint a történeti érzék hanyatlásának egyik jelét. Erről szólva nem veszi észre, hogy a századforduló magyar olvasóközönségének érdeklődése a történelem iránt azért is csökkent, mert a magyar történetírás megmaradt a nemesi történetszemlélet alapján, s a közönség igénye ezt már meghaladta; de néhány valós összetevőre helyesen mutat rá. Horváth Mihály és Szalay munkáit „az öregek, a mi atyáink és nagyatyáink . . . érdeklődéssel és szeretettel lapozgatták", mondja. Ezután azonban történetírásunkban egy joggal érdektelenséggel kísért korszak következett, amikor a kutatók mellékes adalók-szerű tények feltárására összpontosították figyelmüket. Azért nem tudott a nagyközönségre hatni a történelem, mert a történetírás rosszul választotta meg témáit ós a feldolgozási mód sem volt alkalmas a „közérdeklődést megragadni és lekötni". Helyes volt szerinte a homályos részproblémák tisztázása, de „bizonyos félelem, bizonyos horror mutatkozott a főbenjáró, nagy kérdésekkel, a főeseményekkel való foglalkozástól, inkább harmadrangú kérdésekkel pepecseltek, nem voltak tekintettel a művészi kompozíció ós előadás követelményeire, az újabb kort elhanyagolták, a legújabb kort pedig szinte elkerülték."3 3 Az érvelés egyik része, hogy ui. mellékes részkérdésekkel foglalkozott a dualizmuskori magyar történetírás, s hogy eközben a történetírók nem törődtek munkájuk olvashatóságával, az ellenforradalmi korszak szinte minden történetírói program adásában megtalálható. Különösen a rankei utakon járó később kibontakozó szellemtörténet vezető egyéniségei vádolták „túlzott specializáló szellemmel", a részletkutatásokban való elveszéssel a századvég történetírását. Ezekben az értékelésekben az érvelés természetesen „szakmai": vagy a történetírás „legújabb", a pusztán adatgyűjtögető irányzattal szembeforduló nemzetközi eredményeire hivatkoznak, vagy a szerző felkészültségétől függően kevesebb vagy több filozófiai műveltségre épülő „elvi" indoklást igyekeznek adni, nemegyszer a tudománytörténet törvényszerűségére hivatkoznak, mely szerint a részkutatások ós a szintetizálás kora követik egymást, s most látják elérkezettnek az időt, hogy a részkutatásokon túllépjenek. — Klebelsberg a szaktudomány érvelését politikai indíttatású gondolatmenetébe olvasztja: a közönségre hatás igényével köti össze a dualizmus történetírásának bírálatát, a túlzott részletkutatások elvetését, az összefoglaló, a „lényeges" kérdések kutatására vállalkozó munkák megírásának sürgetését. Klebelsberg a szaktudomány „modern" törekvéseit a maga szempontjából jól illesztette össze az ellenforradalmi kor tudománypolitikai célkitűzéseivel. Az újkori történelem kutatásának fontosságáról már az előbbi idézetben is szó esett. Azért tartja megindulását sürgetőnek Klebelsberg, mert, mint mondja, a közönséget jobban érdeklik a hozzá időben közel álló események.3 4 A kérdés azonban túlmutat ezen az összefüggésen és a klebelsbergi programban elfoglalt helyéről külön is kell röviden szólni. Először, mert Klebelsberg volt az, aki a magyar történetírás történetében felvetette, s programszerűen ki is fejtette a „hozzánk közelebb eső korok" kutatásának fontosságát. E program nyomán indult meg az újkori történelemmel foglalkozó magyar történetírás legnagyobbszabású forráskiadványsorozata, született meg több jelentős tanulmány, került a publicisztika teréről a tudományos megközelítés elé egy sor, történettudományunkat máig foglalkoztató kérdéskör. Ki kell térni tárgyalására azért is, mert az újkori történelem kutatása az itt elsősorban tárgyalt, Klebelsbergnek a történettudomány helyéről, feladatairól kialakított koncepciójában lényeges elem. Szervesen illeszkedik mindabba, amit a történetírás szerepéről általában elmond, leír, s elképzeléseinek felvázolása talán bepillantást adhat egy tudománypolitikai koncepció személyi indítókai mögé . Klebelsberg társulati elnökké választása után alig két hónappal, 1917 áprilisában elmondott beszédében olvashatunk először az újkori magyar történelem művelésének szükségességéről. Idézzük gondolatmenetét.—Az eddigi hazai publikációk, mondja, sajnos nem törődtek „a modern kort közvetlenül megelőző idő" történetével. Nem tárták fel Buda visszafoglalásától az 1848. évi szabadságharcig húzódó több, mint másfél évszá-33 BCT. 53. 1. 31 Uo. 53-54. 1.
