Századok – 1969
A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gulkin; I. Sz.: A burzsoá történetírás válsága; a haladó történetfelfogás kialakulása és fejlődése 1164/V–VI
A BURZSOÁ TÖRTÉNETÍRÁS . 1171 élükön kénytelenek voltak meghátrálni. A frontális csapás kudarcot vallott. Ezért a mai nyugat-német polgári történetírásban vezető helyet foglalt el az ún. álliberálisok csoportja H. Rothfels vezetésével. A mai Nyugat-Németországra olv jellemző „tudósok ötvözetét politikusokkal és publicistákkal" képviselve, az álliberális történészek lényegét tekintve folytatják G. Ritter csoportjának irányvonalát, a német történelemnek az „atlanti egység" szellemében való „átírását", elegendő történelmi precedenst biztosítva az NSzK revansista törekvéseinek megalapozása számára, hogy ti. Európában és a NATO-ban „különleges szerepük" van. Az NSzK történettudományában meglévő reakciós irányzatoknak vannak azonban opponensei is. Napjainkban az NSzK történelmi gondolkodásában lévő antiimperialista tendencia jelentősen megerősödött. Németország első világháborús agresszív céljainak bátor leleplezése F. Fischer és tanítványa, I. Geiss által, U. Noack fellépései a hagyományos német expanzió és millitarizmus ellen, G. Mann tudományos munkái és publicisztikai cikkei az „erő pozíciójából" való politika ellen ós az Odera-Neisse határ elismeréséért— szemléletesen bizonyítják az NSzK polgári történészeinek táborában olyan tudósok megjelenését, akik józanul számon tartják a múlt tanulságait. A nemrég vagy viszonylag nemrég függetlenné vált kelet- és délkelet-európai tőkés országok — Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Magyarország, Bulgária, Jugoszlávia — történeti gondolkodásának, illetve történettudományának fejlődésót a két világháború közötti időben számos közös vonás megjelenése jellemezte. Ez elsősorban a szinte kizárólag a saját távolabbi vagy közelebbi múlt iránti érdeklődésben, olykor az ennek „heroizálását" elősegítő témák kiválasztásában, a burzsoá nemzeti öntudat tömjénezésében nyilvánult meg. Példaként említhetjük meg „a nagy nemzeti korszak" eszméjének hangsúlyozását Magyarországon a korai középkor és a XIX. sz. történetével kapcsolatban, a hadtörténet és a múlt századbeli nemzeti mozgalom történetét Lengyelországban, a nemzeti önrendelkezésért ós a nemzeti egységért folytatott? harc ábrázolását Romániában, az 1918-as polgári köztársaság megteremtéséért vívott küzdelmek idealizálását Csehszlovákiában stb. Ezekben az országokban mindenütt a burzsoá nacionalista történészek általában elhanyagolták vagy elkendőzték a nemzeti harc társadalmi osztályjellegét, első helyre téve, mint egyedüli meghatározó mozzanatot az össznemzeti öntudat és más „osztályokfeletti" tényezők fejlődését. Munkáikat igen gyakran a sovinizmus hatotta át, és többségüknek általánosan jellemző vonása az antimarxizmus és szovjetellenesség. Az általános módszertani elvek válsága a polgári történettudományban nem múlt el ezekben az országokban sem nyomtalanul. Szemléletesen megmutatkozik ez a két világháború közötti időszak olyan jelentős történészeinek koncepcióiban, mint N. Jorga (Románia), Szekfü Gy. (Magyarország), M. Handelsmann (Lengyelország) stb. Az ilyesfajta tendenciák túlsúlya ezekben az országokban, ahol majdnem mindenütt reakciós, fasisztabarát rendszerek voltak hatalmon, mégis ellenállásba ütközött mind a marxista— leninista irányzathoz tartozó történészek részéről, mind a becsületes, baloldali liberálisok részéről; az utóbbiak közé tartozott J. Rutkowski, aki a lengyel gazdasági problémák kutatásával és tanulmányozásával foglalkozott. Ezekben az években a példátlanul nehéz körülmények között dolgozó, állandó üldözéseknek kitett lengyel, román, magyar, cseh, bolgár, jugoszláv kommunisták nemcsak munkáikkal léptek fel, amelyekben leleplezték a félhivatalos történeti koncepciókat, hanem sikeresen terjesztették a marxista—leninista módszertant is a haladó értelmiség körében, előkészítve az antifasiszta népi demokratikus forradalmak győzelme utáni új történetírás fellendülését. A legtöbb szocialista ország történetírásának fejlődésében helyes három fő szakaszt elkülöníteni, amelyek bizonyos mértékben kapcsolatosak a háború utáni politikai fejlődés általános állomásaival. Ezek a periódusok: 1945—1948, 1949—1955 és a napjainkban is tartó 1956 utáni szakasz. Az elkülönítés Talapjául a marxista—leninista módszer meghonosodásának és elterjedésének mértéke és mélysége szolgál a nemzeti történettudományokban . Az első szakaszban a marxista—leninista irányzat csak kialakulóban volt elkeseredett eszmei-politikai ós osztályharc közepette. Ebben a szakaszban a tudományos szférában és az oktatás területén rendszerint még megmaradt a régi polgári metodikát valló régi tudósok túlsúlya. 1949—1955 közt vezető helyre kerül a marxizmus, huzamosan megerősödött a marxista történészek alkotó gárdája, határozottan kiszélesedik szakmai alapja, és jelentős számban jelennek meg fontos tudományos munkák. Az 1956 utáni szakasz egészében a történelmi kutatás marxista—leninista módszertanának győzelmét jelenti. A szocialista országok történészei ebben az időszakban a
