Századok – 1969

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gulkin; I. Sz.: A burzsoá történetírás válsága; a haladó történetfelfogás kialakulása és fejlődése 1164/V–VI

1170 X. SZ. GALKIN tív idealista értelmezésében világos bizonyítéka volt a polgári történetírás eszmei alapjaiban fokozódó válságnak. Ebben az időszakban a németországi történelmi gondolkodás igen tarka liberális irányzata egyesítette F. Schnäbelt és J. Ziekurscht, akik élesen bírálták a német történelem szélsőségesen reakciós régi és új értelmezéseit, és a baloldali liberális Veit Valentint, ,,Az 1848—49-es német forradalom története" c. munka szerzőjét; ez a mű mindmáig megőrizte tudományos értékét. Ehhez az irányzathoz tartoztak még a marxizmussal rokonszenvezők, H. Meyer, E. Kehr, W. Hallgarten is, akik leleplezték Németország agresszív külpolitikájának társadalmi alapjait stb. A két világháború közötti időszak egyik sajátossága a szociáldemokrata történészek rendkívüli aktivitása volt (K. Kautsky, G. Cunow, F. Kampfmayer és mások). A nagy összefoglaló munkák egész sorát jelentették meg, amelyek a német történelem átfogó és részletkérdéseit egyaránt taglalták. Végeredményben azonban ez az egész terjedelmes irodalom persze opportunista talajon sarjadt, a neolassallianizmus és a proletariátusnak a hatalomért folytatott határozott forradalmi harcáról való lemondást hirdette. E korszak szociáldemokrata történészei sok mindenben megalapozták azt a ma az NSzK-ban kifejlődött nézetet, amely a munkásosztálynak a burzsoá államhatalomban való „részesedését" hirdeti, és nem keveset tettek az elmélet „történelmi alátámasztásáért". A német marxista történészek — a NKP tagjai — szilárdan és következetesen harcoltak a német történetírásban meglévő reakciós tendenciák túlsúlya ellen. Számos cikkben, publikációban és „A német forradalom képes története" c. első gyűjteményes kiadványukban a nemzeti történelem valóban tudományos kópét rajzolták meg, határozottan leplezték le a tudományban és ideológiában meglévő veszélyesen reakciós hagyományokat. A kommunistáknak a történettudomány frontján végzett hősies munkája a fasiszta rendszer sötét éveiben sem szűnt meg. Németországban a hitleri fasiszta diktatúra korának hivatalos történettudománya lényegót tekintve Goebbels hivatalának propaganda szócsöve volt. A náci német imperialista állam megsemmisülése automatikusan a fasisztabarát német történetírás mélységes válságát eredményezte. A német történettudomány legjelentősebb képviselői körében átmenetileg jelentkező depressziót ós eszmei zűrzavart fokozatosan felváltotta a háború utáni történetírásban az új politikai orientáció keresése. A nyugat-német történészek, elsősorban vezető egyéniségeik — G. Ritter, L. Dehio és mások az emlékezetes 1946-ös esztendő után éles fordulatot véve, „átformálódva" sokat tettek a hagyományos porosz-német koncepció átalakításáért, „revíziójáért", amely korábban a németek más népek feletti szükségszerű világuralmának káros eszméiből indult ki. Mindezt az „atlanti egység" jegyében alakították át, amelyen belül a NSzK elvállalja a „Nyugat keleti előőrsének" szerepét a „szovjet fenyegetéssel" szemben. „A történelem revíziója" korántsem jelentette a német történettudomány történetfilozófiai elveinek átformálását. Módszertani alapja, a reakciós „német historizmus", amely szoros kapcsolatban van az individualizáló, idiografikus módszerrel, teljességgel megmaradt. 1949-ben G. Ritter Münchenben a nyugat-német történészek kongresszusán sietett kijelenteni, hogy az individualizáló módszer, mint a „német történettudomány fő módszere" megbonthatatlan marad.10 Fentebb már említettük, hogy az individualizáló módszer hívei kereken elutasítják a történelmi törvényszerűségek elismerését ós a történettudományt az irracionalizmus útjára irányítják. A depresszióból felocsúdva a reakciós nyugat-német történészek, G. Ritter, M. Braubach és mások harcot indítottak mind a Németországon kívüli, mind a német haladó történészek ellen. Elkeseredett támadások érték az „Annales" francia folyóirat haladó irányzatát. 1955-ben a Nemzetközi Történész Kongresszuson Rómában G. Ritter antikommunista ideológiai blokkot igyekezett megszervezni, és az individualizáló módszer talaján a marxizmus—leninizmus elleni egyesülésre szólított fel. G. Ritter és társai kitörései a haladó nyugat-európai irányzatok ellen és kommunistaellenességük nem talált valamelyest is jelentékeny visszhangra. Az antikommunisták, akik a történettudományban keresztes hadjáratot hirdettek a marxizmus—leninizmus elmélete ellen, kudarcot vallottak. Az elvakult nyugat-német reakciós történészek nem vették figyelembe, hogy éppen ebben az időben, az 1950-es évek közepén vált a szocialista béketábor a társadalmi fejlődés döntő tényezőjévé, hogy a kapitalista rendszer általános válsága kiéleződött és új szakaszába lépett. A reakciós nyugat-német történészek G. Ritterrel az 10

в. Ritter: Gegenwärtige Lage und Zukunftsaufgaben deutscher Geschichtswissenschaft. Eröffnungsvortrag des 20. Deutschen Historikertages in München am 12. September 1949 (A német történettudomány jelenlegi helyzete és eljövendő feladatai. Megnyitó előadás a 20. német történészkongresszuson Münchenben 1949. szept. 12.). Historische Zeitschrift, 1950. 170. köt. 1. skk. 11.