Századok – 1969

Vita - Bellér Béla: A Tanácsköztársaság történetszemléletéről 1134/V–VI

1162 BELl.Élt BÉLA hanem kezdettől jogva csak annyi súlyt helyeztek Magyarországra, amennyi örökös tartományaik és a német birodalom megvédése szempontjából szükségesnek látszott. Idegen tartományaik érdekeiből kiindulva s ezekre támaszkodva oly politikát folytattak, mely nagyrészt ellentétben állott nemcsak a nagy néprétegek, hanem a magyar uralkodó osztályok szinte összességének érdekeivel is. Ezért uralmuk első két évszázadában a magyar uralkodó osztályoknak — a főnemességnek is — csak egy töredéke csatlakozott hozzájuk, míg a többi, és különösen a köznemesség, elkeseredett harcokat vívott velük rendi érdekei védelmére. E küzdelmek végighúzódnak I. Ferdinánd megválasztásától kezdve egészen a Rákóczi-felkelésig. A magyar rendiség ez önfenntartásáért vívott küzdelmének, — melyet hol törvényes eszközökkel, a merev rezisztenciával, hol fegyverrel folytatott —, bizonyos mértékig az ország szempontjából is megvolt a maga jogosultsága, mert ennek belső érdekeit igyekezett védeni idegen, külföldi szempontokkal szemben való alárendelés ellen. A bűn csak ott kezdődött, hogy az ellenállás csupán a rendi érdekek megvédésére irányult, hogy a kiváltságos osztályok a maguk egészében e szörnyű időkben sem tágítottak attól az elvtől, mely őket fölmentette minden tehertől és kötelességtől. Nem vállalnak magukra semmiféle gazdasági terhet, s egyes kivételektől eltekintve katonai kötelezettségüket sem teljesítik. Igazán csak azok katonáskodnak, akiknek birtokaik fekvésénél fogva családi hagyományuk a török elleni küzdelem. A köznemesség mindinkább letesz a katonaságról. S ennek megvan a maga szomorú következménye. Igazi nagy erőfeszítés nem történik — vagy legalább is nem eléggé huzamosan —- az ország felszabadítására, függetlenségének megvédésére sem az egyik, sem a másik irányban. Bármennyire súlyos volt az ország helyzete, ez mégis nagyrészt az uralkodó osztályok korlátlan osztályönzésén múlt. Amikor a „nemzeti ellenállás"-nak van sikere, akkor ez a parasztosztály küzdelmének köszönhető, így Bocskai félkelésekor és a „kuruc" háborúk alatt; s a paraszt vérzik legtöbbet a törökkel szemben is. A Habsburg-ház ellen folytatott harcban volt egy pillanat, 1620-ban, mikor Bethlen Gábor egész hatalmával Magyarországon volt, mikor másrészt Ferdinánd király helyzete teljesen megrendült, Csehország elszakadt, az ausztriai rendek is felkeltek. Lehetségesnek látszott, hogy az egész ország egyesül magyar király alatt, Bethlen alatt — s ekkor Bethlen nem tud elég erős hadsereget felállítani; a megyék nem adnak katonát, a nemesi inszurrekció nem jön össze, minden tíz felkelésre kötelezett közül egy, ha jő. S hasonlóképpen a magyar rendiség rideg osztály önzése, legközelebbi érdekeinek nemcsak kíméletlen, de rövidlátó érvényesítése volt egyik főoka, hogy a XVII. században nem kísérelték meg elég eréllyel fölhasználni azt a lehetőséget, melyet a török birodalom meginduló belső bomlása nyújtott arra, hogy az országot saját erejéből szabadítsák fel a török járom alól. Ezen bukott meg Zrínyi ily irányú terve, ezért hangzott el hiába megrázó s meggyőző szózata : „fegyver, fegyver, fegyver kell ide és jó vitézi rezolúció." Semmiféle nagyszabású, messzelátó politikára nem volt képes e magyar rendiség, hanem megelégedett kiváltságainak szűkkeblű körülbástyázásával. Egymás között főnemesség és köznemesség ádáz harcokat folytatott, s mindegyik fél az ellenpárton levők birtokainak elkobzásával akarta gazdasági hatalmát emelni. Ez a motívum játszik nagy szerepet a szekularizációval járó protestantizmus nagy elterjedésében, valamint a protestáns urak birtokainak elkobzásával végbemenő ellenreformációban is. A protestantizmus terjedése különben nemcsak nagy kulturális emelkedést jelentett, hanem éppen ennél fogva erősen kifejlesztette és támogatta a nemzeti és politikai ellenállás ideológiáját is úgy, hogy az erőszakos rekatolizáció később egyenesen az uralkodóház beolvasztó politikáját szolgálta. Az ország központi kormányzásában a rendek — éppen kisszerű osztálypolitikájuk hibájából — minden ellenállásuk dacára sem tudták megakadályozni, hogy az ország éppen a legfontosabb ügyekben a bécsi kormányhatóságok befolyása alá ne kerüljön. Jobban sikerült a nemesség közvetlen érdekeinek megvédését szervezniök a vármegyében, mely ebben a korszakban fejlik ki azzá az autonóm testületté, mély a magyar nemesség kiváltságainak tökéletes fellegvára volt egészen 1848-ig. A megye, mely az egész közigazgatást kezében tartotta, ,,felírási jogával", amelyet a „sérelmes" rendeletekkel szemben alkalmazott, fölfelé; adókivetési, bíráskodási jogkörével lefelé biztosította a nemesség osztály érdekeit. Mint az 1830—48 közötti reformkorszak egy konzervatív politikusa mondotta: „A megye szerencsés sikerrel igyekezett a kiváltságos osztályt jogaiban megtartani, de egy jó és rendes közigazgatás mellőzhetetlen kívánatainak megfelelni képes nem volt." A megyei közigazgatásnak — áltálában a nemesség osztályuralmának — teljes súlya természetesen a parasztot nyomja. A földmíves osztály helyzete a török hódoltság egész ideje alatt a legsúlyosabb volt. Nemcsak ő viselte az összes gazdasági terheket : tartotta urait, adózott a magyar államnak, a töröknek, végzett közmunkát, épített várat, szállított hadiszert, harcolt, katonáskodott, tűrte és szenvedte úgy a török, mint a királyi zsoldos hadak rablásait : semmit sem enyhítettek rabszolga helyzetén. A XVI. és XVII. évszázadok egész folyamán nem történt semmi a paraszt érdekében. Az 1547-iki törvény bevallja ugyan, hogy az ország