Századok – 1969

Vita - Bellér Béla: A Tanácsköztársaság történetszemléletéről 1134/V–VI

1162 BELl.Élt BÉLA hanem kezdettől jogva csak annyi súlyt helyeztek Magyarországra, amennyi örökös tarto­mányaik és a német birodalom megvédése szempontjából szükségesnek látszott. Idegen tar­tományaik érdekeiből kiindulva s ezekre támaszkodva oly politikát folytattak, mely nagyrészt ellentétben állott nemcsak a nagy néprétegek, hanem a magyar uralkodó osztályok szinte összes­ségének érdekeivel is. Ezért uralmuk első két évszázadában a magyar uralkodó osztályoknak — a főnemességnek is — csak egy töredéke csatlakozott hozzájuk, míg a többi, és különösen a köznemesség, elkeseredett harcokat vívott velük rendi érdekei védelmére. E küzdelmek végig­húzódnak I. Ferdinánd megválasztásától kezdve egészen a Rákóczi-felkelésig. A magyar rendiség ez önfenntartásáért vívott küzdelmének, — melyet hol törvényes eszközökkel, a merev rezisztenciával, hol fegyverrel folytatott —, bizonyos mértékig az ország szempontjából is megvolt a maga jogosultsága, mert ennek belső érdekeit igyekezett védeni idegen, külföldi szempontokkal szemben való alárendelés ellen. A bűn csak ott kezdődött, hogy az ellenállás csupán a rendi érdekek megvédésére irányult, hogy a kiváltságos osztályok a maguk egészében e szörnyű időkben sem tágítottak attól az elvtől, mely őket fölmentette min­den tehertől és kötelességtől. Nem vállalnak magukra semmiféle gazdasági terhet, s egyes kivételektől eltekintve katonai kötelezettségüket sem teljesítik. Igazán csak azok katonáskodnak, akiknek birtokaik fekvésénél fogva családi hagyományuk a török elleni küzdelem. A köz­nemesség mindinkább letesz a katonaságról. S ennek megvan a maga szomorú következménye. Igazi nagy erőfeszítés nem történik — vagy legalább is nem eléggé huzamosan —- az ország felszabadítására, függetlenségének megvédésére sem az egyik, sem a másik irányban. Bár­mennyire súlyos volt az ország helyzete, ez mégis nagyrészt az uralkodó osztályok korlátlan osztályönzésén múlt. Amikor a „nemzeti ellenállás"-nak van sikere, akkor ez a paraszt­osztály küzdelmének köszönhető, így Bocskai félkelésekor és a „kuruc" háborúk alatt; s a paraszt vérzik legtöbbet a törökkel szemben is. A Habsburg-ház ellen folytatott harcban volt egy pillanat, 1620-ban, mikor Bethlen Gábor egész hatalmával Magyarországon volt, mikor másrészt Ferdinánd király helyzete teljesen megrendült, Csehország elszakadt, az ausztriai rendek is felkeltek. Lehetségesnek lát­szott, hogy az egész ország egyesül magyar király alatt, Bethlen alatt — s ekkor Bethlen nem tud elég erős hadsereget felállítani; a megyék nem adnak katonát, a nemesi inszurrekció nem jön össze, minden tíz felkelésre kötelezett közül egy, ha jő. S hasonlóképpen a magyar rendiség rideg osztály önzése, legközelebbi érdekeinek nem­csak kíméletlen, de rövidlátó érvényesítése volt egyik főoka, hogy a XVII. században nem kísé­relték meg elég eréllyel fölhasználni azt a lehetőséget, melyet a török birodalom meginduló belső bomlása nyújtott arra, hogy az országot saját erejéből szabadítsák fel a török járom alól. Ezen bukott meg Zrínyi ily irányú terve, ezért hangzott el hiába megrázó s meggyőző szózata : „fegyver, fegyver, fegyver kell ide és jó vitézi rezolúció." Semmiféle nagyszabású, messzelátó politikára nem volt képes e magyar rendiség, hanem megelégedett kiváltságainak szűkkeblű körülbástyázásával. Egymás között főnemesség és köznemesség ádáz harcokat folytatott, s mindegyik fél az ellenpárton levők birtokainak elkob­zásával akarta gazdasági hatalmát emelni. Ez a motívum játszik nagy szerepet a szekularizá­cióval járó protestantizmus nagy elterjedésében, valamint a protestáns urak birtokainak elkob­zásával végbemenő ellenreformációban is. A protestantizmus terjedése különben nemcsak nagy kulturális emelkedést jelentett, hanem éppen ennél fogva erősen kifejlesztette és támogatta a nemzeti és politikai ellenállás ideológiáját is úgy, hogy az erőszakos rekatolizáció később egye­nesen az uralkodóház beolvasztó politikáját szolgálta. Az ország központi kormányzásában a rendek — éppen kisszerű osztálypolitikájuk hibájából — minden ellenállásuk dacára sem tudták megakadályozni, hogy az ország éppen a legfontosabb ügyekben a bécsi kormányhatóságok befolyása alá ne kerüljön. Jobban sikerült a nemesség közvetlen érdekeinek megvédését szervezniök a vármegyében, mely ebben a korszak­ban fejlik ki azzá az autonóm testületté, mély a magyar nemesség kiváltságainak tökéletes fellegvára volt egészen 1848-ig. A megye, mely az egész közigazgatást kezében tartotta, ,,felírási jogával", amelyet a „sérelmes" rendeletekkel szemben alkalmazott, fölfelé; adókivetési, bírás­kodási jogkörével lefelé biztosította a nemesség osztály érdekeit. Mint az 1830—48 közötti reformkorszak egy konzervatív politikusa mondotta: „A megye szerencsés sikerrel igyekezett a kiváltságos osztályt jogaiban megtartani, de egy jó és rendes közigazgatás mellőzhetetlen kívánatainak megfelelni képes nem volt." A megyei közigazgatásnak — áltálában a nemesség osztályuralmának — teljes súlya természetesen a parasztot nyomja. A földmíves osztály helyzete a török hódoltság egész ideje alatt a legsúlyosabb volt. Nemcsak ő viselte az összes gazdasági terheket : tartotta urait, adó­zott a magyar államnak, a töröknek, végzett közmunkát, épített várat, szállított hadiszert, harcolt, katonáskodott, tűrte és szenvedte úgy a török, mint a királyi zsoldos hadak rablásait : semmit sem enyhítettek rabszolga helyzetén. A XVI. és XVII. évszázadok egész folyamán nem történt semmi a paraszt érdekében. Az 1547-iki törvény bevallja ugyan, hogy az ország

Next

/
Thumbnails
Contents