Századok – 1969

Vita - Bellér Béla: A Tanácsköztársaság történetszemléletéről 1134/V–VI

1158 BELl.Élt BÉLA rista köztársaságot egyaránt, úgy a polgárságnak tágabb társadalmi szemlélettel rendelkező historikusai Sybeltől Lamprechtig a közjólét kútfejének a hatalmas bürokráciával és katonai erővel rendelkező államot állítják oda. Ennek az államnak istenítésével is szakítani akarunk; minden históriai államalakulatban az uralkodó osztályok hatalmi szervezetét látjuk. Abból, hogy a nagy, névtelen tömegek sorsát tartjuk történelemnek, önként adódik a történeti személyiségekről vallott felfogásunk. Cselekvő személyiségek nélkül nincs história, a kiemelkedő egyén szerepét nem vitatjuk el a tömegmozgalmak körül, de nem állunk meg náluk. Nem kicsinyelni, lerántani, kiküszöbölni akarjuk őket, hanem helyesebben értékelni. Nem a történelem az a terület, ahol az individualitás problémáját el kell döntenünk. Ezt átengedjük a literatúrának s a lélektannak. A történelmi személyiségnek a kor társadalmi viszonyaival váló közössége tartozik ránk, mert az egyéniség csak annyiban irányít, amenny iben közösségek reprezentánsa. Az egyéni minőség nemcsak, [hogy] szociális környezetben nő és fejlődik hanem energiáinak, belátásainak, felfedezéseinek hatékonysága is a társadalmon midik. Az új iskola történeti óráin a szociális értékű személyi kiválóságot emeljük ki, azt, amely adományával osztályfölötti — bár az adott osztályok által átmenetileg kisajátított —• értékeket teremtett (az újkori technika úttörői); amely, mint elnyomott rétegek szükségleteinek megszólaltatója, életét küzdelemnek szentelte, vagy mint szociális feladatok tudatosítója, ,,korszerűtlen" volt a szó nemes értelmében. (Babeuf, Marx.) A társadálom történetének tanítása azt jelenti, hogy a históriai oktatás a történelem egyetemességeit, törvényszerűségét mutatja be. A társadalmi csoportokat az életfeltételek kényszere szervezi, a tömegek magatartását a gazdaságtörténelem segítségével lehet megfejteni. A történetírás ne nyújtson vértelen absztrakciókat, nagy mozgalmakat ne vezessen vissza szavakra. A forradalmak szónoklatainál tartsa fontosabbnak a tulajdonviszonyok forradalmi változásait, évtizedekre nyúló osztálykormányzat parlamenti álarcos komédiájánál a parlamenten kívül dübörgő osztály küzdelmet. A társadalom struktúráját az határozza meg, hogy a körébe tartozó egyének milyen helyet foglalnak el a termelés rendjében. A termelés remije pedig függ a termelőerőktől, a helyenként eltérő természeti viszonyoktól s a technika fejlődő eszközeitől. Amidőn ezzel az ökonómiai szemponttal úgy a történeti egymásutánba, mint egyegy kor társadalmi kultúrájának ismertetésébe egységet viszünk, nem akarjuk sematizálni a történelem változatos mozgalmait. Ellenkezőleg, ez a legjobb mód a fejlődés küzdelmességének, dialektikájának éreztetésére, s a forradalmakat is bele tudjuk így kapcsolni a történeti folytonosságba. Az új termelőerők a maguk képére igyekeznek formálni a társadalom szerkezetét és a tulajdonviszonyokat, hogy teljesen kifejtsék önmagukat, majd a további alakulás folyamán megbontják a jogrendet, mert nyűggé vált. A harc folyik ezzel egyidőben a szokások és eszmék szintjén is, de az ideológiákat ugyanazon tényezők irányítják, mint a konkrét társadalmi változásokat. A művelődéstörténeti tárgyalás tehát ne váljék terjengőssé, históriai csendéletek festegetésévé, hanem a szociális mozgalmakba kapcsolódjék. Különösen most, a kommunista társadalomba való átmenet idejére fontos, hogy a történelem oktatása még a forradalminál is forradalmibb legyen, hogy ne keltsen túlzó áhítatot aziránt, ami a történelemben elkészült, stabilizálódott, megkövült (ez a célba jutott polgárság nézésmódja!), hanem éreztessük a diákkal a történelem örök-friss hullámverését, hogy megszeresse benne azt, ami megújul és készül. Ezzel elérjük, hogy érdeklődése a történeti folyamai élére, a legújabb korra irányul, aminthogy napjaink történetével a legbehatóbban akarunk foglalkozni.3 A munkás-iskolák történettanításának tárgyi része a következőkben foglalható össze: a tanuló ismerje meg a társadalom életfeltételeit, a technika módosulásának i'Uját s a munka társadalmi szervezésének nagy típusait: a rabszolgatartást, a jobbágyságot, a bérmunkát; az utóbbi szervezetekben szereplő osztályok jogintézményeit és lélektanát-, tudja megkülönböztetni társadalmi vonatkozásaik és funkciójuk szerint a szellemi történet ama nagy egységeit, amelyeket a hellénizmus, a kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás, a romantika és a pozitivizmus nevével jelölünk, s tudja, hogy ezeknek programjából mi maradt megőrzendőnek és megvalósítandónak a jövő számára. A történelem oktatásának általános elméleti és etikai célját akkor érjük el, ha a fiatalsággal megértetjük a fejlődés objektív szükségességét, nemcsináltságát, de azt is, hogy a történelem tisztulása nem automatikusan, hanem emberek, társadalmi osztályok és kultúrák küzdelmein át tör napfényre. Akkor mondhatjuk el, hogy a történelmi ismeretek közlése nem öncél, nem halvány historizmus, hanem az új társadalom támogatója, ha történeti oktatásunk eredményeképpen (nem kimondott moralizálással, hanem öntudatlan szükségességgel) felébresztjük azt az enthuziazmust, melyet az igazán aktív emberi szellem képviselője, Goethe a J Az újabb- és legújabbkori történelem részletesebb tárgyalása olyan követelmény, amelyet polgári radikális részről már 1915 óta sürgettek (Szende Pál: A jelenkor történetének tanítása. Huszadik Század, 1915. XXXIL köt, 396-399. !.).