Századok – 1969
Közlemények - Rottler Ferenc: Fraknói Vilmos történetírói pályakezdése (1861–1871) 1046/V–VI
FRAKNÓI VII.MOS TÖRTÉNETÍRÓI PÁLYAKEZDÉSE 1055 Fraknói Ipolyihoz intézett levelében a „polémikus irányról", mint műve jellemzőjéről ír. Ezt a „kritikai irányt" csodaszernek tekintette. „A kritika ugyanis — írja — azon fényes világító szövétnek, amely a tévedések sűrű homályát és a bizonytalanság kétes derengését eloszlatja, az eltérő állítások és szétágazó vélemények labiryntszerű tömkelégében kijelöli az igazi utat, melyen haladva elérünk az igazság templomába."6 5 A kri-I ikát Fraknói itt elsősorban Kerékgyártó ós részben Horváth Mihály munkáival szemben alkalmazta. Az egyéb irodalmi előzményekre, pl. Virág Benedek, Jászay Pál, Bartal György, Szalay László, Wenzel Gusztáv összefoglaló ós a kérdést tárgyaló könyveire nem tekintett vissza.66 Foglalkozott a történeti igazság kérdésével is. Lehet-e teljes"igazságra törekedni, a múlt történéseinek abszolút hű visszaadására gondolni ? Miután azonban a történeti hitelesség, a megismerhetőség, a forráskritika stb. ismérveivel alaposan nem foglalkozott, ezért válasza is csak általános megfogalmazásokat tartalmazhatott. A történetírónak — írja — a „mult a térmezeje, igazságszeretet az őfőtörvénye".6 7 Elméletileg ekkor még elítéli azt a történetírót, aki saját nézeteit „becsempészi" a történeti munkába. Az előszóban megfogalmazott elveknek az értókét azonban az szabta meg, hogy művében mennyit és hogyan valósított meg ezekből. Kora Árpád-kori tanulmányának először a forrásfelhasználását vizsgáljuk meg. Munkája első fejeztében ő maga is összegezi a történeti forrásokra vonatkozó ismereteit. Már a kútfőkről alkotott definíciója is leszűkített, mivel a történeti forráson ő a régi kor azon emlékeit érti, „melyeknek szerzői egykorú vagy közel egykorú események történeteit, saját tapasztalásuk után vagy hagyományok nyomán, vagy végre már nem létező elveszett emlékeket használva irták meg".6 8 Szembetűnő hiányossága munkájának, hogy nagy forráscsoportok (oklevelek, törvényszövegek stb.) kimaradtak a definícióból, a későbbi részletes felsorolásból, sőt azokat munkájában sem használta. Az elbeszélő források közül Anonymus munkája foglalkoztatta elsősorban. Az addigi Anonymus-irodalom áttekintése mellett kifejtette saját nézetét; a névtelen szerzőt III. Béla kancellárjának tekintette.69 A szövegkiadások közül az első kiadással dolgozott és arra hivatkozott, de megemlítette már Szabó Károly magyar nyelvű, akkor megjelent Anonymus kiadását is.7 0 A névtelenség mögé rejtőzködő szerző személyének kiderítésére nem vállalkozott, csak felsorolta azokat a variánsokat, amelyeket kortárs vagy előd történetírók már felemlítettek. Az elbeszélők között — terjedelemben jóval szerényebb keretek között — másodikként Hartvik püspökkel és munkájával, a „De vita Sancti Stephani Regis Hungariae"val foglalkozott.71 Itt nem a munka tartalma, forrásértéke és mondanivalójának szemlélete, hanem a szerző kiléte, tevékenysége, a mű keletkezésének az ideje érdekelte. A vita (életirat) hitelességét kétséget kizárónak tartotta, és csak egyetlen megszorítást ajánl olvasói figyelmébe, azt ugyanis, hogy az „elbeszélés rendéből a chronológiára következtetni — tévedés lenne".7 2 A többi legendáról említés sem történik, és mivel nem találkozunk a jegyzetekben Endlicher nevével és forráskiadványával, ezért feltehető, hogy ebben az időben Fraknói még nem ismerte a korai Árpád-kor ezen becses forrásait és Endlicher ez időben korszerű kiadványát.73 A további felsorolásban azután már csak a különböző krónika-variánsokat és a XV. századi történetírókat említi. A források második csoportjába a külföldi forrásokat, a bizánci császárok munkáit és a nyugat-európai szerzetesrendek kolostorainak annaleseit sorolta. Figyelemreméltó ez esetben, hogy Szabó Károlyra hivatkozott, miszerint a magyar történet korai századainak hiteles rajzát egyoldalúan csak magyar forrásokra támaszkodva nem lehet megrajzolni. Feltétlenül szükségesek ehhez a külföldi források, és ehhez még hozzáteszi azt is azonban, hogy ennek a túlzásbavitele — ti. csak a külföldi forrásokra támaszkodni — egyoldalúvá teszi a törtónetbúvárt. Tájékozott — ha nem is használta fel a műveket — a hazai és külföldi forráskiadásokban és irodalomban. A külföldi forráskiadások közül a Scriptores Rerum Germani-65 Franki: i. m. IX. 1. Fraknói e helyeken az irodalmi kritikát érti és nem a forráskritikát. " Virág Benedek: Magyar Századok, I. Buda, 1808. II. Buda, 1816. Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a legrégibb időktől az arany bulláig. 1855. Bartal György : Commentariorum ad históriám status iurisque publici Hungáriáé aevii medii libri XV. Pozsony. 1847. Szalay T.ászló: Magyarország története I. 1. 1852. Wenzel Gusztáv: Eszmetöredékek a magyarok eredetéről. Űj Magyar Múzeum, 1850 — 51. évf. " Franki: i. m. XI. 1. Franki; i. m. 13. 1. "Franki: i. m. 15. 1. 70 Schwandtner: Scriptores rerum Hungaricum veteres ac. genui 1 — 3. Bécs. 1746 — 1748. Szabó Károly: Béla király névgtelen jegyzője és könyve. Pest. I860. 71 Fraknói által használt kiadás — Érdy János: Szent István király életirata Hartvik szerint, Pest. 1854. 72 Franki: i. m. 25. 1. 75 Endlicher: Rerum Hungaricum Monumenta Arpadlana. Sangallen. 1849.
