Századok – 1969

Tanulmányok - Elekes Lajos: Az amerikai analitikusok és a történelmi relativizmus relativista bírálata 1024/V–VI

1034 ELEKES I. A JOS látszólag igen egzakt tudományos alapokon — népesedési statisztikák, gazdasági növekedési modellek, különböző trend-számítások stb. eredményeinek kivetítésével — a tudományos megbízhatóság érzését keltik és egyben távlatot mutatnak. A távlat igénye: korunk egyik követelménye. Valamilyen módon teljesíteni kell. A marxizmus—leninizmus tudományának erről kialakított, fontos részleteiben történetileg igazolt gyakorlata arra készteti a polgári tudományosságot, hogy ellenképet — számára kedvező prognózist — állítson szembe a jövő marxi— lenini eszméken alapuló elképzelésével. Hogy azután ez az ellenkép mennyiben reális, azt csak a jövő bizonyíthatja. Egyelőre sokak bizalmát elnyerheti. Korunkban tehát a polgári tudományosság egyik fő törekvésévé vált a jövőnek olyan prognosztizálása, amely alkalmas a marxi — lenini tudományosság alapján kialakított vagy kialakítható elvárások közömbösítésére. Ezt nem várhatja a történelemtől, egyrészt, mert annak eddigi menete nem igazolja a polgári elvárások optimista változatait, másrészt, mert — éppen az előbbi tény következményeképpen — a polgári tudomány általában és elvileg tagadta meg a történettudománytól a törvénytudomány (sőt némely változatában: bármiféle tudományosság) jellegét és vele mindennemű prognosztizálás lehetőségét. A polgári prognózisok más tudományok eredményeire támaszkodnak. De a prognosztizálás igényének engedve, akarva-akaratlan tudomásul kell venniük a tényt, hogy tudományosság igényét igérve foglalkoznak olyan kérdésekkel, mint a történelmi folyamat várható irányának körvonalazása, aminek lehetőségét korábban több-kevesebb egyértelműséggel elutasították. Ebből az következik, hogy a történelemmel és a történettudománnyal sem bánhatnak el olyan lekezelő módon, mint ezt a szkeptikusok és a relativisták megkísérelték. De nem is fogadhatják el a marxi —lenini tudományos monizmus elveinek megfelelő értelmezését. Középutat kell keresni a kettő között. Ennek a középút-keresésnek egyik, nézetünk szerint tanulságos és jellegzetes példája a relativizmus neopozitivista bírálata és ennek analitikus továbbfejlesztése illetőleg felülvizsgálata. A neopozitivizmus egy emberöltővel ezelőtt Bécsben fejlődött ki; utóbb innen terjedt el — részben képviselőinek átköltözése, részben nézeteik kisugárzó hatása útján — Európa nyugati országaiban, főként Angliában majd az Északamerikai Egyesült Államokban. Az angolszász államok tudományosságára számottevő hatást gyakorolt, főként a második világháborút követő időszakban. Fő képviselői eredetileg a logika, a bizonyításelmélet, a tudományok rendszerezése kérdéseivel foglalkoztak; ezeken a területeken szigorúan zárt követelményrendszert alakítottak ki, amelyet követőik megpróbáltak alkalmazni a tudományos kutatás különböző szféráiban. Gondolati rendszerükben kiemelkedő helyet foglalt el a logikai levezetés mellett a közvetlen megfigyelés illetőleg az elvileg ide visszavezethető kísérleti bizonyítás. Érthető, hogy érdeklődésük inkább az absztrakt és a kísérleti tudományok felé fordult, ám az ezek tanulmányozása alapján levont következtetéseket igyekeztek kitereszteni a társadalom vizsgálatának különböző területeire is. Alapállásukból következően azoknak az ismereteknek tulajdonítottak nagyobb tudományos értéket, amelyeknél a bizonyítás lehetségesnek látszott valamely axiómaszerúen felfogott alapigazságból, átfogó törvényből, vagy legalábbis nagyszámú kísérlet, megfigyelés útján statisztikai valószínűséggel Ígérkezett elvégezhetőnek. Ebből származott állásfoglalásuknak az a tudományelméleti szempontból különösen fontos része, hogy — bár elvileg a megismerés azonosságát, azonos alapkövetelményeit hangsúlyozták és ilyen vonatkozásban nem tettek lénye-