Századok – 1968

Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965

982 SARLÓS BÉL \ mellőzték is azt; — az 1897-es tervezet 13. pontja szerint „a törvényt pótló rendeletek tervezete"15

királyi jóváhagyásra szorult volna. Az 1867. március 17-én elfogadott 1867/64. M. F. számú szabályzat 12. §nak fenti része azonban éreztette hatását az 1848:XVIII. te.: a sajtótörvény módosítása alkalmával. Formálisan, törvénnyel nem módosították a sajtótörvényt. Ez elképzelhetetlen lett volna, hiszen az 1861. évi feliratok hangsúlyozottan az alkotmány egyik legnagyobb sérelmének tüntették fel, hogy az abszolutizmus a sajtótörvényt és az esküdtszékre alapított sajtóeljárást felfüggesztette. De elképzelhetetlen volt az 1848-i sajtótörvény változatlan életbeléptetése is 1867-ben. Az 1848:XVIII. tc. büntető rendelkezései — amellett, hogy a király és az uralkodóház elleni bűncselekményeket nagyon szigorúan büntették —-, az 1848-as átalakulást védték. A törvénynek az anyagi büntetőjog és az államjog szempontjából legfontosabb, 6. §-a az államterület egysége, továbbá a „sanctio pragmaticánál fogva megállapított, s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolatoknak tettleges felbontására" való izgatást, valamint az alkotmány erőszakos megváltoztatására irányuló lázítást négy évig terjedő fogsággal rendelte büntetni. A sajtótörvény tehát a birodalmi kapcsolatokat a pragmatika szankció alapján, de kizárólag az uralkodóház közösségében tekintette létezőknek, — az 1848-i helyzetnek megfelelően, — így nem nyújthatott büntetőjogi védelmet az 1867:XII. tc.-ben lerögzített dualista államrendszert, a közös ügyeket, a közös minisztériumokat, a delegációkat érintő sajtótámadások ellen. Nem nyújthatott védelmet akkor sem, ha a jogszabály szélsőségesen kiterjesztő értelmezése mellett a bírói gyakorlat esetleg a birodalmi kapcsolatokat a törvény szavai ellenére a kiegyezéssel létesített kapcsolatoknak tekintené, mert a törvény a birodalmi kapcsolatoknak csupán a tettleges felbontására irányuló igazgatást pönalizálta, akkor sem, ha a kiegyezés közjogi intézkedéseit az alkotmány meghatározása alá vonnák a bíróságok (annak ellenére, hogy a törvény külön foglalkozik az alkotmány és külön a birodalmi kapcsolatok elleni bűncselekményekkel), mert annak csupán erőszakos megváltoztatását célzó sajtócikkeket vonta büntetés alá a törvény. 1848 valóban liberális és demokratikus irányú politikájának volt a következménye a törvényi tényállás ilyen megszövegezése, amely nagyon széles körű sajtókritikát tett lehetővé. Ugyancsak a demokratikus és liberális jogpolitika nyilvánult meg a sajtótörvény eljárási rendelkezéseiben is. Ezek az eljárási rendelkezések biztosították azt, hogy a bíróságok be is tartsák a törvény büntető rendelkezéseit. A törvény 17. §-a megállapította, hogy a sajtóvétségek felett nyilvános tárgyaláson, esküdtszék ítél, és felhatalmazta a minisztériumot, hogy „szorosan a büntető eljárásról szóló múlt országgyűlési javaslatok elvei szerint" rendeleti úton szabályozza az esküdtszéki eljárást. Deák 1848. február 29-én ki is adta ezt az eljárási rendeletet, amely valóban az 1844-i országgyűlésen tárgyalt ún. 1843-as javaslat elvei szerint szabályozta az esküdtszék eljárását. Az 1843-as javaslat a reformkor egyik legkiválóbb alkotása volt (kiterjedt az anyagi büntetőjog, a büntető eljárás és a börtönügy kodifikálására), korának leghaladóbb büntetőjogi elveit képviselte, s az ellenzék a Habsburg abszolutizmus elleni, az ország polgári átalakulása és függetlensége megszerzésére irányuló küzdelem egyik legfontosabb eszközének szánta. Ez az oka annak, hogy ez a javaslat a nagy francia forradalom 1791-es korszakának büntető kódexeit tekintette — különösen a politikai bűncselekmények szabályozásánál és eljárási elveiben — mintaképül. Az 1843-as javaslatot figyelembe vették a sajtótörvény anyagi jogi részének elkészítésénél is, az eljárási rendelet