Századok – 1968

Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965

980 SARLÓS BÉL \ nak az országból való távolléte esetén a nádor végelhatározása alá esnek mindazok az ügyek, amelyeket az 1848 előtti feudális kormányszékek korábban a királyhoz „szoktak" felterjeszteni. Az 1867:VII. tc. folytán a nádornak ez a helyettesítő ügyköre megszűnt ugyan, de teljesen rendezetlen maradt, hogy milyen igazgatási természetű ügyekben kell a kormány határozatát a királynak megerősíteni. Az 1848:111. tc. 9.§-a csupán a nádor ügykörét szélesítette ki, de átmenetileg átvette a korábbi feudális gyakorlatot, libben az esetben a törvénynek valóban olyan provizórikus rendelkezéséről volt szó, amely 1848-ban is csak kiindulási alap lehetett, de amely 1867-ben már alkalmatlanná vált, hisz az abszolutizmus és a provizórium igazgatási gyakorlata teljesen megváltoztatta a régi feudális szokásjogot, amelynek a visszaállítása teljesen lehetetlen volt. Törvényi hézag állott tehát elő, amelyet törvényhozási úton be kellett volna tölteni. Törvényhozási úton, hiszen királyi jogkört kellett rendezni. A joghézagot be is töltötték, de nem törvénnyel, hanem minisztertanácsi határozattal. Az 1867. március 17-i, a király elnökletével tartott minisztertanács elfogadta az 1867/64. M. E. számú, bizalmas használatra készült szabályzatot,12

amely 24 §-ban sorolta fel azokat az ügyeket, amelyekben a kormány határozata királyi megerősítést igényel. E határozat rendkívüli módon kiterjesztette az abszolút királyi jogkört. Nem sorolhatjuk fel ez alkalommal a 24. §-ban felsorolt eseteket, de a taxáció olyan széleskörű volt, hogy minden fontosabb kormányzati döntést királyi megerősítésre kellett felterjeszteni. Példaként megemlítjük, hogy а VI. fizetési osztálytól kezdve az összes minisztériumi tisztviselők, a miniszteri titkárok kinevezése, felmentése, áthelyezése, elbocsátása megerősítésre szorult, a határozat kicsinvességére jellemző, hogy még a szolgáknak 200 forinton felüli jutalmazása is királyi megerősítést kívánt, hogy a 10 évnél hosszabb idejű, s 20 000 F-nál nagyobb összegű bérleti szerződések megkötése, 5000 Forintot meghaladó kártérítés kifizetése is királyi jóváhagyást igényelt. Ilyen tartalmú jogszabályszervezetet a kormány természetesen nem kívánt az országgyűlés elé terjeszteni, mert az óriási vihart váltott volna ki, s azt az egyébként szilárd Deák párti többséggel sem lehetett volna elfogadtatni. E minisztertanácsi határozat minden skrupulus nélkül egészítette ki az 1848:111. tc. 7. §-ban foglalt taxációt s expressis verbis kimondotta: „Az 1848:111. tc. 6. §-ában érintett (ki) nevezéseket tárgyazó felterjesztések, melyekhez még a székes- és társas káptalanbeli kanonokok nevezése is sorolandó" — a királyi végelhatározás alá tartoznak. A kormány ezek szerint teljesen tisztában volt azzal, hogy alkotmánysértő módon módosítja és egészíti ki az 1848:111. tc.-t, pedig 1861-től 1867-ig a különböző feliratok több alkalommal kiemelték, hogy törvényt csak törvénnyel, az országgyűlés és a király együttes aktusával lehet hatályon kívül helyezni, módosítani vagy kiegészíteni. A törvény 7. §-a viszont változatlan szöveggel hatályos jogszabályként szerepelt továbbra is a Corpus Jouris Hungarici-ben. Az említett minisztertanácsi határozatban természetesen nem a kanonoki kinevezésekkel történt kiegészítés jelentette a legnagyobb törvénysértést, de e kiegészítés szövege mutatja meg legtisztábban a törvénysértés tényét és formáját: minisztériumi határozattal törvényt módosítottak. E minisztertanácsi határozat meghozatalával a minisztérium a legteljesebb mértékben 12

Iványi Emma: Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 531 — 532. 1. közli e szabályzat teljes szövegét.