Századok – 1968

Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965

976 SARLÓS BÉL \ indulási pont a pragmatica sanctio: egyrészről a magyar korona országai együtt, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai együtt úgy tekintessenek, mint két külön s teljesen egyenjogú fél. Következve: a két fél között a közös ügyek kezelésére nézve mellőzhetetlen föltétel a teljes paritás." A centralizálással való esetleges újabb kísérletezést ennél világosabban, minden lehetőségre kiterjedő gondossággal már nem is lehetne kizárni. Ez a szöveg egyben kiemeli az 1861-től folytatott küzdelem legfőbb eredményét: az összbirodalmi tanács létesítésének osztrák részről történt elvetését, az önálló magyar parlament elismerését is. A törvény szövegezésében kétségtelenül érezhető nagyfokú ünnepélyesség is, amely a jogszabály alaptörvény jellegét domborítja ki, de a szövegezés ilyen tónusa elsősorban garanciális jellegű, minden kodifikációs eszköz felhasználásával arra törekedett Deák, hogy a törvénynek centralizációs irányú megszegését lehetetlenné tegye s megnehezítse, hogy e jogszabályt politikai presszió, hatalmi túlsúly esetleges érvényesítésével Magyarország irányában hátrányosan módosítsák. Érdemes összehasonlítani az 1867: XII. tc.-t az osztrák kormány által a „közös ügyekről és alkotmányos kezelésökről" készített 50. §-ból álló törvényjavaslattal, amelyet 1867 januárjában az Andrássyval és Lónyaival folytatott tárgyalások alkalmával kiindulási alapként kívántak elfogadtatni.9 E javaslat és az 1867 : XII. tc. tételes intézkedései között nincs sok s főleg nincs döntő különbség. Rendkívül nagy azonban a különbség a törvényszerkesztési és szövegezési módszerekben. Az osztrák javaslat kizárólag tételes rendelkezéseket tartalmaz, hiányzik abból minden történelmi előzmény, minden indokolás és elvi megállapítás. Nemcsak olyan eltérések találhatók, hogy a közös minisztériumot e javaslat közös birodalmi minisztériumnak nevezi, s hogy a közös minisztérium ügykörét negatív irányban nem korlátozza, szemben az 1867:XII. tc. 27. §-sal, amely kifejezetten megmondja, hogy e minisztérium a közös ügyek mellett sem az egyik, sem a másik résznek külön kormányzata ügyeit nem viheti, azokra befolyást nem gyakorolhat, hanem az osztrák javaslat egyáltalán semmiféle garanciális rendelkezéseket nem tartalmaz, egy törvény tervezete kíván lenni a sok közül, száraz, tárgyilagos, kodifikációs módszerei sablonosak, a jogszabály alaptörvény jellegét semmi nem hangsúlyozza, a jövőre nézve a centralizáció irányában megváltozhatatlannak tekintett korlátokat nem ír elő. Épp e két szöveg összehasonlításából válik teljesen világossá, hogy Deák az 1867 :XII. tc. szerkesztési és szövegezési módszerével csak egy irányban állított fel jogilag megdönthetetlen tilalomfát: a centralizáció irányában. A törvény parancsolóan írja elő az ország részére, hogy a közös ügyek elismerése és azok kezelése terén semmiféle további engedményt a jövőben sem tehet, a másik irányban, a függetlenség és az önállóság kiszélesítésének útja elé semmiféle korlátot és tilalmat nem állít fel. Deák tehát nem tartotta politikailag lehetetlennek, ellenkezőleg egyénileg kívánatosnak tekintette az ország alkotmányos önállóságának és függetlenségének továbbfejlesztését. Ezt az ominózus „hevesi ügyben" 1867. november 4-i beszédében a következőképpen mondotta meg: „Van-e, aki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve? hogy annak minden része változhatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren, haladni többé nem akarunk ? . . . Helyes-e . . . gyűlöletessé tenni azon törvényeket, amelyeken állunk, s melyekből kiindulva, tovább haladhatunk ?10 9 Kónyi Manó : i. m. IV. köt. 163,—169. 1. közli e törvényjavaslat szövegét. 10

Kónyi Manó: i. m. V. köt. 275—276. 1.