Századok – 1968

Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965

A KIEGYEZÉS MAGYARORSZÁGI JOGI'OLITIKÄJA 971 félgyarmati helyzeten mitsem változtatott, hogy az ország de jure csupán perszonálunióban állott a birodalom többi részével, a külön magyar országgyűlés léte, az ország belkormányzati önállóságának papíron történt ismételt elismerése, a külön magyar kormányszervek létezése, ezt egyáltalán nem tudta megakadályozni, még csak nem is nehezítette, sőt — véleményünk szerint — a külön magyar kormányszerveket gyakorlatilag könnyebben és egyszerűbben lehetett a birodalmi kormányhatóságoknak alávetni, mintha közös kormányszervekben nyertek volna képviseletet a magyar érdekek. Ezzel az állapottal szemben valóban új és gyökeres változást jelentett 1848: a kialakult forradalmi helyzetben sikerült kiharcolni az ország függetlenségét a korábbi alárendelt viszonyból, de nem a reálunióból s egyben elérni az államszerkezet polgári átalakítását. Az új polgári állam helyzetének jogi rendezését viszont megkönnyítette, hogy sem a pragmatika szankció, sem az azt követő törvények közös törvényhozást vagy kormányzati szerveket nem horak létre, így az 1848-i törvényekben a korábbi feudális, de formailag önálló magyar szervek (m. kir. udvari kancellária, helytartótanács stb.) jogkörét csupán át kellett ruházni a minisztériumra, de nem létezett olyan közös törvényhozó, vagy kormányzó testület, amelynek hatáskörét szét kellett volna választani. Az új helyzetet találóan fejezte ki az 1848: Ill.tc. címe, a: független magyar felelős minisztérium alakításáról. A minisztérium de jure és de facto függetlenné vált az osztrák kormányszervektől és a népképviseleti alapon választott országgyűlésnek lett felelős. A törvény 6. §-a nemcsak precízen, hanem a korábbi függő helyzetre tekintettel emelte ki, hogy a király azokban az ügyekben is kizárólag a magyar minisztérium által fogja gyakorolni a végrehajtó hatalmat, amelyeknek a korábbi magyar kormányszervekhez kellett volna tartozniok, — amelyeket tehát az országnak csupán papíron létezett függetlensége sorozatos megsértésével elvontak e hatóságok ügyintézése alól. Az 1848-ban teremtett új helyzetet a honvédelmi ügyeknek ugyanezen szakaszban történt rendezése jellemzi a legkifejezőbben: minden katonai és „általában minden honvédelmi tárgyakban Ő Felsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar minisztérium által fogja gyakorolni". A magyar hadsereg ekként önállóvá vált, egyben megszűnt a királynak minden korábbi feudális katonai jogköre, a honvédelem ügye mind törvényhozási, mind igazgatási szempontból teljesen a klasszikus kapitalizmus polgári államszerkezetének megfelelő rendezést nyert. Az 1848-i törvények tehát „nemcsak alakjában, hanem lényegében is újra alkották Magyarország közjogát" — úgy ahogy azt az 1861-i országgyűlés második felirata leszögezte. Az 1848-i közjogi helyzet természetesen hátrányosan érintette a birodalmi érdekeket, az osztrák álláspont ennyiben teljesen helytálló volt, — csak éppen jogilag nem lehetett alátámsztani. Ezért volt kénytelen Lustkandl a pragmatika szankció és az azt követő törvények szövegének helytelen, s részben torzított idézésével operálni annak jogi alátámasztása érdekében, hogy a pragmatika szankció reáluniót hozott volna létre, s ezért tudta Deák minden alkalommal fölényesen megcáfolni ezt az álláspontot. De nem volt szükség különösebb erőfeszítésre annak megindokolására sem, hogy a pragmatika szankció által létrehozott perszonálunió mellett is léteztek közös viszonyok és közös ügyek, s hogy azoknak az 1867: XII. tc.-kel rögzíteni kívánt kezelése az ország függetlenségét nemhogy hátrányosa érintené az 1848 előtti állapotokhoz képest, hanem azoknál lényegesen előnyösebb. A 67-es bizottság javaslatának országgyűlési tárgyalása alkalmával, 1867. március 28-án tartott beszédében