Századok – 1968

Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965

A KIEGYEZÉS MAGYARORSZÁGI JOGI'OLITIKÄJA 969 lamnak biztonsága az események játéka leend" — mutatott rá ugyancsak a második felirat. A magyar és osztrák részről használt jogi érvek e rövid ismertetésénél nem tértünk ki a vita minden, kevéssé fontos árnyalatára, s szándékosan mellőztük a pragmatika szankció s a vele kapcsolatba hozható törvények értelmezésével kapcsolatos, rendkívül terjedelmes Deák-Lustkandl vita taglalását. A kiegyezés jogpolitikájának megértése szempontjából nincs fontossága az ' egyes törvénycikkek szövege és értelmezése körüli érvek taglalásának, de nagyon is fontos a pragmatika szankció körüli vitát kiváltó okok és a pragmatika szankció mikénti értelmezése politikai jelentőségének, a kiegyezés törvénybe iktatására gyakorolt hatásának a tisztázása. E vita jelentőségét a következőkben foglalhatjuk össze: A pragmatika szankció jellegzetesen feudális természetű jogalkotás, s bár mind a két fél a későbbiekben a rendezés kiindulópontjának tekintette mert egyrészt kiterjesztette a trónöröklést a Habsburg ház nőágára, kimondotta Magyarországnak és a birodalmi kapcsolatokba tartozó többi országok és tartományok együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészt formálisan biztosította az ország törvényhozási és kormányzati függetlenségét — mégis vajmi nehezen lehetett kapitalista viszonyok között két burzsoá jellegű állam közötti kapcsolatok rendezésére mintául felhasználni. A pragmatika szankció körüli vita központjában az a kérdés állott, hogy az reál- vagy perszunáluniót hozott-e létre, de korántsem öncélú vitatkozás volt ez. E vitának az volt a további célja, hogy magyar részről alátámasszák, illetve osztrák részről meggyengítsék az 1848-i törvények érvényességét. Az 1848-i törvények ugyanis mind a két fél egybehangzó álláspontja szerint perszonáluniót létesítettek, illetve kívántak létesíteni. Ha a pragmatika szankció eredetileg personáluniót hozott létre, akkor az 1848-i törvények összhangban állnak az említett alaptörvénnyel, ha viszont a pragmatika szankció reáluniót konstruált, akkor az 1848-i törvények valóban szemben állnak vele. Az utóbbi esetben a pragmatika szankció alaptörvényéből folyó kötelessége az országgyűlésnek, hogy az 1848-i törvényeket formális érvényességük ellenére is összhangba hozza a pragmatika szankcióval. Az 1848-as alap jogilag ekként alaposan vitatható, az országnak nem csupán politikai célszerűségi szempontokból, a dinasztiával való kiegyezéshez vezető út megtalálása érdekében fennálló érdeke a közös ügyek, az Ausztriával közös viszonyok elismerése és a közös szervek létrehozása, hanem magából a pragmatika szankcióból folvó kötelezettsége. A nemzet és az országgyűlés tehát nem politikai engedményeket tesz az ország 1848-hoz viszonyított függetlensége jelentős részéről történő lemondással, hanem kötelességét teljesíti ezzel. A jogvesztés elméletének feladása után ez lett az osztrák álláspont lényege. Ha viszont a pragmatika szankció eredetileg is perszonáluniót hozott létre, akkor az országgyűlést ilyen kötelezettség nem terheli, akkor minden egyes lépése, amellyel az 1848-hoz képest, — a közös ügyek, a közös szervek elismerésével —, lemond az ország függetlenségének egy részéről, politikai engedmény, nem pedig kötelezettség. Ez az álláspont állott a magyar, közelebbről a Deák féle felfogás középpontjában. Természetes dolog, hogy az országgyűlés sokkal előnyösebb pozícióból tárgyal a dinasztiával, ha a közös ügyek általa történt elismerése csupán politikai célszerűség, nem pedig kötelesség. Az adott helyzetben pedig, amikor az országnak semmiféle hatalmi eszközök nem állottak rendelkezésére, hanem kizárólag jogi érvekre hivatkozhatott, nem volt közömbös politikailag sem, hogy