Századok – 1968

Tanulmányok - Sarlós Béla: A kiegyezés magyarországi jogpolitikája. 965

970 SARLÓS BÉL \ ezt a vitát milyen pozícióból folytatja. Egyáltalán nem tekinthető „jogi rigolyának" Deák részéről, hogy olyan nagy súlyt fektetett annak igazolására, hogy a pragmatika szankció 1723-ban csupán perszonáluniót hozott létre, ezen a későbbi törvények sem változtattak, hogy tehát az 1848-i törvények alakilag és tartalmilag kifogástalanok, hogy csak előzetes elismerésük képezheti a kiegyezés kiinduló pontját, hanem nagyon is indokolt és szükséges politikai állásfoglalás. Ezért fektetett olyan nagy gondot Deák a pragmatika szankció perszonáluniót létrehozó jellegének igazolására, ezért mutatta ki a jogi érvek hosszú sorozatával a Lustkandl-féle álláspont tarthatatlanságát, holott a korábbi „Rechtsverwirkung" megcáfolására egyetlen lépést sem tett — ezt az elméletet egyébként sem tekintette jogi, hanem kizárólag hatalmi állásfoglalásnak. Deák álláspontjához az is hozzátartozott, hogy közös ügyek perszonálunióban is léteznek, ezt 1848-ban is elismerték, s a pragmatika szankcióból a kölcsönös védelmi kötelezettség egyenesen következik. Deák álláspontjából világos, hogy a közös biztonság, a közös védelem 1848-i megoldása, tehát az önálló magyar hadsereg létesítése, a katonai ügyeknek a magyar minisztérium általi kizárólagos intézése, továbbá a közös ügyekben az ország befolyásának a király személye körüli miniszter általi képviselete, — nem állott szemben a pragmatika szankcióval. Ennek a tételnek expressis verbis megfogalmazását Deák politikai okokból, a kiegyezés megkönnyítése érdekében gondosan kerülte, s e helyett általában arra hivatkozott, hogy az 1848-i törvények „egy része részletesebb kifejtésre vár, és hogy sok viszony, mely azokban említtetik, szabatosan nincsen meghatározva. Ezek közé tartozik kétségtelenül azon viszony is, melyben ő felsége többi országai irányában állunk". De ha Deák álláspontja szerint az 1848-i törvények nem is végezték be az ország demokratikus és polgári átalakítását, s a közös viszonyokat nem rendezték szabatosan, csupán ennek alapjait rakták le, az 1848-as alap feltétlen jogosságának hangsúlyozásával kétségtelenül arra az álláspontra helyezkedett, hogy a közös ügyek 1848-ban választott kezelési módja törvényes volt, a pragmatika szankcióval ellentétben nem állott. A pragmatika szankcióval, az 1848-i törvényekkel kapcsolatos ez a Deák-i álláspont lett a kiegyezés magyarországi jogpolitikájának egyik kiinduló pontja. A pragmatika szankcióval kapcsolatos Deák-féle álláspont — véleményünk szerint — feltétlenül helytálló volt, sem az említett alaptörvény, sem a későbbi törvények nem hoztak létre a birodalom egyéb részeivel sem közös törvényhozó, sem közös kormányzati szerveket. Épp a kiegyezés, az 1867: XII. tc. volt az, amely a korábbi de jure perszonálunióval szemben reáluniót létesített a két ország között. Nem hallgathatjuk viszont el azt sem, hogy a pragmatika szankció körüli, 1867-et megelőző vitában számos politikai tény támogatta az osztrák álláspontot, sőt a helyzet az 1848 előtti Magyarországra nézve hátrányosabb volt, mintha a birodalom többi részével reálunióban állott volna. A tényleges helyzet ugyanis az volt, hogy a magyar országgyűlés a dinasztia abszolút hatalmával szemben, a magyar kormányhatóságok a birodalmi kormányszervekkel szemben teljesen függő és alárendelt helyzetbe kerültek, már a pragmatika szankció előtt, az 1715: VIII tc. folytán megszűnt az önálló magyar hadsereg. Magyarország tehát politikailag félgyarmati, függő és alárendelt helyzetbe, politikailag hátrányosabb és alárendeltebb helyzetbe került, mintha közös kormányszervek mellett valóban reálunió jött volna jétre Magyarország és az örökös tartományok között. Ezen az alárendelt,