Századok – 1968
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV–XVII. századi áthelyeződésének kérdéséhez. 863
866 PACH ZSIGMOND PÁL Duna mentén — Közép-Kelet-Európa országaiba (köztük Magyarországra), másfelől a Rajna mentén Flandriába; tengeren Marseille-be, Barcelonába és a Földközi-tenger nyugati medencéjének más kikötőibe; a gibraltári szoroson át, ismét főleg velencei és genovai kereskedők hajóin, Angliába, Németalföldre, Észak-Európába. A középkori távolsági áruforgalom jellegét és ezzel együtt fő útvonalait a levantei cikkek domináló szerepe határozta meg. A középkori „világkereskedelem" fö központja a Mediterráneum volt, s egész útvonalrendszere — tengeren, folyón, szárazföldön — a Földközi-tenger térségében centrá- i lis helyet elfoglaló észak-itáliai városokhoz kapcsolódott. A levantei cikkeket közvetítő „gazdag kereskedelem" domináló szerepe mellett a X111. századtól megindult már az európai gazdaság egyes produktumainak, mezőgazdasági és ipari termékeinek a helyi piackörzeteken túlmenő, távolabbi piacokra irányuló, országközi forg alma; megjelentek tehát a modern típusú nemzetközi kereskedelem előzményei, kezdetei is. Megjelentek ezek a Földközi-tenger térségében is, — főleg azonban egy másik európai forgalmi központ: a balti—északi-tenger i centrum, kibontakozását mozdították elő. A Baltikumból ugyanis Kelet-J^uröpa idekapcsolódó területeinek éppen tömegfogyasztást szolgáló mezőgazdasági s egyéb őstermékei — főként gabona — kerültek távolsági kivitelre nyugat-délnyugat felé, az atlanti part vidékeire, elsőbben az iparosodó Németalföldre, hogy ott részben a Mediterráneumból közvetített levantei cikkekre cserélődjenek ki, részben azonban már a nyugateurópai ipari árutermelés termékeire, főleg flandriai posztóra. A mezőgazdaság« terjedelmes tömegárui forgalmának kiszélesedése egyre inkább víziútra orientálta a távolsági kereskedelmet; következésképpen megnövelte a keresletet egy további terjedelmes — szárazföldön alig szállítható — áru, a hajóépítés legfontosabb nyersanyaga: a fa iránt, amelynek egyik főforrásául ugyancsak a Baltikum vidéke szolgált. A balti-északi-tengeri kereskedelmet a XIV. században és a XV. század nagy részében a német Hßj2ZQ^misisok kereskedőinek túlsúlya, jellemezte. Róluk gyakran szokták elmondani: olyan szerepet játszottak a Baltikumban, mint amilyet a velenceiek és genovaiak a Mediterráneumban. Ez a megállapítás azonban csak részben igaz. A Hanza kereskedelme szervezetét, módszereit, hatósugarát illetően csakugyan sokban hasonlított az észak-itáliai városokéhoz. A Hanza által szállított árukJisszetétele azonban „modernebb" volt, benne a tömegáruk sokkal nagyobb arányban részesedtek, mfivf a földközi-tengeri forgalomban, amelynek legfőbb és legvonzóbb ága Velence, Genova és Raguza számottevővé váló gabona- (ós gyapjú-) kereskedelmi tevékenysége mellett is — a levantei cikkek forgalmazása maradt. A gazdag szenátorok, városi patríciusok főként ebben voltak érdekelve: a gabonakereskedelem viszont sok kisebb közvetítő között oszlott meg (Aymard). Az árutermelés fejlődésével, a modern típusú forgalmi kapcsolatok szélesedésével a két nemzetközi kereskedelmi központ, a mediterrán és a balti-északi tengeri centrum jelentősége, aránylagos súly a az utóbbi__javár a tolódik el. Hiszen a Földközi-tenger vidékéről döntőleg éppen a régi típusú „gazdag kereskedelem" szálai vezettek Európa többi részébe, a közfogyasztási cikkek forgalma pedig lényegében a Mediterráneumon belül maradt: gabonakereskedelme — bár a XVI. században már tekintélyes árutömeget mozgatott meg — legfeljebb magának a mediterrán térségnek az élelmezésére volt elégséges, sőt a XVI. század második felében arra is egyre kevésbé (Braudel). A Baltikumból pedig éppen az őstermelés tömegárui kerültek kivitelre Nyugat-Európába
