Századok – 1968

Krónika - Beszámoló Káldy-Nagy Gyula kandidátusi disszertációjának vitájáról (Hegyi Klára ) 824

KRÓNIKA 825 összeírások kellő kritikával jól használhatók. Értékük nein annyira a részletekben van, mint inkább abban, hogy egy-egy nagyobb terület gazdasági életéről tájékoztatnak. Példaképpen elemezte a szekszárdi szandzsák 1570. évi összeírásának használhatóságát és az 1580. évinek a kisebb megbízhatóságát. Az 1580-as budai összeírás marhavámra vonatkozó adataival cáfolta az irodalomnak azt az állítását, hogy 1550 után az európai húsárak emelkedésének egyik főoka a magyarországi kivitel elapadása lett volna. A dzsizje-defterek és szandzsákösszeírások a népességstatisztikai felmérést segítik elő. Mindig szem előtt kell azonban tartani, hogy a török hódoltság első három évtizede alatt kiszélesedett az adóalany fogalmának meghatározása, s gyakorlatilag minden családfőt dzsizjeadó fizetésére köteleztek. A két forrástípust a szerző egybevetette a magyar dézsmajegyzékekkel is, és megállapította, hogy a budai ejálethez tartozó 16 szandzsák népessége az 1577/78-as összeírások alapján 44Ö 100-ra tehető. Ez a lélekszám 1662/63-ra az egyötödére csökkent. Az 1967. szeptember 19-én lefolytatott nyilvános vitán Sinkovics István opponens hangsúlyozta, hogy a török források értékének megítélése nemcsak a török terület sajátos viszonyainak alaposabb megismerését teszi lehetővé, hanem ezen keresztül a másik két országrész fejlődésének felméréséhez is hozzásegít. Ezért a disszertáció legfőbb érdemét abban jelölte meg, hogy a török adóösszeírásokat keletkezésükben ismerteti, s ez jellegüket, felhasználhatóságukat, adataik megbízhatóságának fokát határozottabb megvilágításba helyezi. Ahol lehetséges volt, a szerző az összeírások forrásértékét párhuzamos magyar összeírásokkal ellenőrizte. Az opponens felhívta a figyelmet arra, hogy a szakirodalomban, nevezetesen Fekete Lajos és Káldy-Nagy Gyula munkáiban ellentétes gyakorlatot találhatunk egyrészt a török közigazgatási terminológia használatában, másrészt a szandzsák-összeírások jellegének megítélésében. így bizonytalanság érződik a vilájet (elájet) —szandzsák ! (liva) terminusok magyarázatában és használatában. Fekete Lajos az esztergomi szandzsák 1570. évi összeírásához írt bevezetőjében kifejtette, hogy a szandzsák-összeírások az államnak járó adókat rögzítették, a földesúri adókat külön megegyezés szabályozta. Vé' leménye szerint a szandzsák összeírások a beszedett adók elszámolását, adták, s tartományonként évenként elkészítették őket. Káldy-Nagy Gyula viszont úgy látja, hogy ezek az összeírások csak felmérték a lehetséges jövedelmeket. Mivel csak felmérések voltak, az összeírást nem ismételték meg évente. A disszertáns érvelése valószerűnek látszik, hasznos volna, ha a kéív/ésben a két turkológus egyeztetné álláspontját. ' A török összeírások forráskritikájának, a források korlátozott száma miatt, a szokásosnál nagyobb nehézségeket kell leküzdenie. Az összeirókat nem látták el utasítá-I sokkal, hanem az előző adatfelvételt kapták meg mintául, másrészt maguk az összeírások is legnagyobbrészt elpusztultak, így a többszörös egybevetésre és ellenőrzésre kevés lehetőség kínálkozik. Ezért is ajánlatos volna, ha a jelölt összefoglalást adna arról, hogy Fekete Lajos 25 év előtti felmérése óla milyen területekről került elő új anyag. Káldy-Nagy Gyulának a nehézségek ellenére is több érdekes megfigyelése van, ami az összeírások használatához útbaigazítást ad. így fontos az a megállapítása, hogy a különböző időkben keletkezett szandzsákösszeírások nem egyenlő értékűek, az 1590 utániak a termelésre vonatkozóan csak a korábbi adatokat ismétlik, s inkább névsoraik használhatók. Kiemelendő az a felismerése, hogy a dzsizje-összeírások nem egyforma adószedési kulcs szerint készültek, s 1580 körül már minden családfőt összeírtak. A szerző összevetései arra figyelmeztetnek, hogy még egyfajta összeírás különböző időkből való adatait sem lehet kritika nélkül egymáshoz viszonyítani, ezért a további forráskritikának nagyobb összehasonlítási anyagra kell támaszkodnia. Érdekes módszertani kísérlet a török és magyar összeírások egybevetése. A disszertáció a magyarországi török összeírásokat úgy vizsgálja, hogy közben rámutat az egész török pénzügyigazgatást jellemző általános vonásokra. Hiányzik azonban a magyarországi ós más tartománybeli viszonyok eltérő sajátosságainak pontosabb számbavétele. A disszertáció hangsúlyozza, hogy a törökök nemcsak hivatkoztak a magyar törvényekre, de több esetben felismerhető a korabeli magyar adószedési gyakorlat hatása. Szembetűnő ez az adózási kötelezettség alsó határának megállapításában (6 forint = 300 akcse), a magyar jövevényszókéntatörökben megjelenő „szegin" kategóriájának azonossága a pauperrel, a subsidium és a dzsizje összegének egyezése (1 forint = 50 akcse) stb. Valószínű azonban, hogy ennél nagyobb méretű volt a magyar feudális viszonyok hatása. Példaként említhető a más falu határában művelt szántó és szőlő adóztatásának sokban megegyező gyakorlata. Az összehasonlítás még az olyan jelenségeknél is gyümölcsöző lehet, ahol közvetlen átvétel nem állapítható meg. így ajánlatos lenne a török kincstár borkimérési monopóliumát összevetni a magyarországi borkimérési joggal, adó formájában történt megváltását pedig a szárazkocsmával.