Századok – 1968

Krónika - Beszámoló Káldy-Nagy Gyula kandidátusi disszertációjának vitájáról (Hegyi Klára ) 824

826 KRÓNIKA Annak ellenére, hogy Fekete Lajos és Káldy-Nagy Gyula a mukátaa lényegét az oszmán pénzügyigazgatásban a nyugati szakírókkal szemben meggyőzően tisztázta, a disszertációban nem világos a mukátaa- ós a tímár-rendszer összefüggése. A szerző mukátaa-értelmezése erősen eltér a tímár-birtokrendszerről ismertektől, ezért az összefüggés megértéséhez a kérdés bővebb tisztázására lenne szükség. Káldy-Nagy Gyula az adóösszeírásokban közölt nevek megfigyelése alapján a csak keresztnéven felsoroltakat a vezetéknévvel is jelölt családfők házanépéhez tartozónak határozta meg. Sinkovics István felhívta a szerző figyelmét arra, hogy a keresztnév mellé kapcsolt pap, deák, kovács stb. megjelölés az alakulóban levő névadás gyakorlatára világít rá. — A disszertáció meggyőzően cáfolja a nyugati szakirodalom azon megállapítását, hogy a XVI. század közepén a húsárak emelkedése nagyrészt arra vezethető vissza, hogy a török miatt csökkent a marhabehozatal Délkelet-Európából. Kétséges azonban a szerzőnek az a megállapítása, hogy az áremelkedésben a Habsburgok XVI. századi vámpolitikájának döntő része lett volna. Az élelmiszerárak általános emelkedése nyilván az árforradalommal függ össze, amit az Európába özönlő nemesfémmennyisóg, egyidejűleg pedig a lakosság számának növekedése váltott ki. Sinkovics István végezetül ismételten hangsúlyozta, hogy a török források feltárásához a magyar történetírásnak fontos érdekei fűződnek. Káldy-Nagy Gyula a török források közzétételével és forrásértékük kritikai vizsgálatával hasznosan mozdítja elő a török korszak megismerését. Eredményei érdemessé teszik a tudományos fokozatra. Makkai László opponensi véleményében rámutatott, hogy a gazdaság- és nópesedéstörtóneti szempontból elsősorban kiaknázható, statisztikai értékű adatokat kínáló török összeírások feltárása terén a magyar kutatók már eddig is nagy munkát végeztek. Hiányzott azonban a török összeírás-típusok forráskritikai elemzése, ami a magyar történészek számára felhasználásukat megnehezítette, s nem egyszer helytelen értelmezésüket okozta. Az összeírások forráskritikai értelmezésénél tehát kevés fontosabb témát választhatott a szerző. Nemzetközi viszonylatban is úttörő eredményei nélkülözhetetlenek a török források felhasználásakor. A szerző egyéb természetű török és magyar forrásokat is felhasznált; ezek közül ki kell emelni a szakirodalomban először felhasznált mühimme defteri-ket, melyek az összeírások számos, eddig homályban maradt körülményére fényt vetnek. Az egész forrásanyag felhasználása tekintetében a szerző két megállapítása tűnik döntő fontosságúnak. Az egyik az, hogy a török uralom egész fejlődéséből következőleg 1580 után az összeírások egyre kevésbé megbízhatóak, s a XVII. században kevésbé < rendszeresek is. A másik a török adórendszernek a helyi viszonyokhoz való nagyfokú alkalmazkodására világít rá. A dzsizje-adó és a rovásadó-kulcs megfelelésén túl hasznos | volna azonban alaposabb összehasonlító vizsgálat alá vetni a párhuzamosságokat és eltéréseket, mert csak ez világítja meg, hogy a magyar paraszt a török vagy a magyar uralom alatt viselt-e nagyobb terheket. Néhány más részletkérdés megválaszolása is segíthetné mind a forráskritika elmélyítését, mind a kizsákmányolás fokának felmérését. Nem közömbös pl., hogy a tímár- és ziámetjavadalmasok kötve voltak-e a szolgáltatások beszedésében a szandzsákdefterek előirányzataihoz, vagy pedig azoktól eltérő magán-megállapodásokat kötöttek a rájával. A XVII. században a magyar földesurak ós török javadalmasok közös falutelepítései és szolgáltatás-kivetései és a sűrűsödő török majorkodás arra mutatnak, hogy a gyakorlati élet átlépte a tímár-rendszer kereteit, ami a feudalizmusnak sajátos magyarországi török válfajává alakult át, s már nem volt beszorítható a régi pénzügyigazgatás! formulákba. Ezért az értekèzés lehető továbbfejlesztésének irányát a XVII. század alaposabb feltárásának szükségessége szabja meg. Az adóbehajtás tárgyalása során a szerző kimutatta az iltizám-rendszerről, hogy tulajdonképp adóbórlet volt. Hasznos lenne, ha a disszertáció az ománet- és keszim-rendszereket is részletesen elemezné. Ehhez a munkához a magyar források nyújtanának nagy segítséget. A disszertáció utolsó fejezetében a szerző sikerrel alkalmazza a török és magyar források egybevetésének módszerét. A török összeírások gazdaságtörténeti tanulságainak levonását Tolna példáján mutatja be. A háromféle összeírás adataiból egy tipikus mezőváros képe bontakozik ki. Egyet kell érteni azzal, amit a szerző mond a gabonatermelés struktúrájában beállt változásról s az árugabona-termelés visszafejlődéséről a XVI. század ötvenes-hatvanas éveiben. Bizonytalanabb forrásbázison nyugszik azonban az a nézete, hogy egyidejűleg a bortermelés is csökkent: a zsellórréteg felduzzadása inkább a munkaerőnek a szőlőművelésbe áramlását jelzi. Mind módszertani, mind tartalmi szempontból nagyérdekű a nópesedéstörténeti fejtegetés. Itt a dzsizje- ós dicajegyzókek összevetése a korabeli összeírások megbízhatóságára vet fényt. A török dzsizje- és tizedjegyzékek összevetése arra az eredményre ve-