Századok – 1968

Történeti irodalom - Wierer; Rudolf: Der Föderalismus im Donauraum (Ism. Mérei Gyula) 707

708 [TÖRTÉNETI IRODALOM azután művében számos helyes megállapítás, értékelés található. Monarchia-barát beállítottsága sem gátolja meg abban, hogy észrevegye: 1848 —49-ben a Habsburg dinasztikus, nagyhatalmi törekvések is útjában álltak a Monarchia föderatív átalakítására irányuló tervek megvalósulásának (46 — 47. 1.). Látja, hogy a kromóíízi alkotmány a csch, a szlovén, részben a szerb és a horvát burzsoázia érdekeit is kielégítette volna, a román, a lengyel, az olasz, a magyar igényeket azonban már nem. Rávilágít arra is, hogy a nemzeti ellentétek éleződése 1860 ós 1918 közé tehető (46. 1.). Kendőzetlenül tárja fel, hogy Ferenc Ferdinánd autokrata, a szociális kérdések iránt nem érdeklődő, népszerűtlen ember volt, aki „kevéssé felel meg a föderalista állam nemzeteinek szabad kezdeményezését tisztelő államfő eszményképének" (122 — 123. 1.). Ugyanakkor IV. Károly tehetsége és a Monarchia életképessége iránt illúziókat táplál és úgy véli, hogy Károly alkalmas lett volna a föderatív állammá alakított Monarchia vezetőjének. Sok vonatkozásban helyesen mutat rá arra, hogy a háború következtében deklasszálódott elemek vonzódtak a szélsőjobboldali áramlatokhoz, és helytállóan ír a párizskörnyéki békeszerződések nyomában támadt gazdasági nehézségekről a dunamenti népek körében (158. 1.), a valóságnak megfelelően a második világháború alatti lengyel —cseh szövetségi terv céljáról (183. 1.). Reálisan ismeri fel a második világháború utáni lengyel Inter -marium tervnek és más lengyel emigrációs terveknek (198. 1.), a magyar emigráció elgondolásainak nacionalista hátterét (202. 1.). A valóság iránti érzékéről tanúskodik az a megállapítása is, hogy „az egyes emigrációs csoportok némely radikális programpontja lassanként túlhaladottá, sőt elavulttá válik. A kommunizmus dialektikus megalapozású gyakorlati ügyessége, legalábbis közvetve leleplezi az emigrációt és annak hibáit, továbbá még a számkivetettségben is olykor folytatott nacionalista viszályait" , (206. 1.). Találóan figyeli meg — személyes élményei alapján is —, hogy nemzeti öntudattal áthatott vezető gazdasági tényezők (gyárosok, kereskedők) letelepedése nagyobb közigazgatási egységekben jelentősen befolyásolhatta a múltban a nemzetek közötti viszony alakulását (209. 1.). Nem kevésbé helytálló az az észrevétele sem, amely szerint a nemzeti érzések, ösztönök egész más tendenciájú eszmei áramlatok, órdékek szolgálatában is léphetnek, illetve lóptethetők fel (211. 1.). (Például az ausztroszláv törekvések, amelyek 1848 —49-ben akaratlanul is a Habsburg ellenforradalmi abszolutizmus támogatóivá lettek. — M. Gy.) Finom megfigyelőkészségéről tanúskodik az az észrevétele, amely szerint a dunamenti népek egyenlőtlen fejlődése olyan tényező, amelynek jelentősége a legújabb korban különösen megnőtt (212. 1.). A valóságos helyzetet rögzíti az a megállapítása is, amely szerint az osztrák állameszmében a nacionalista ellentétek kiéleződésének időszakában a dinasztikus elem erős hangsúlyozása sok nehézséget okozott az osztrák állampolgári nevelésben, mivel a „Habsburg-ház német eredete elidegenítette a nem németeket". Hasonló nehézségeket támasztott a magyar állameszme ' érvényrejuttatása Magyarországon a nem magyar népek körében (214. 1.). Józan ítéletre valló az a nézete is, hogy az uralkodó réteg minden messzetekintő reformmal szemben erős ellenállást tanúsít, és hogy győztes hatalom kevéssé hajlamos megegyezésre, inkább a központosító megoldás felé hajlik (216. 1.). Ez a megállapítás helytálló az 1866 — 68, 1918 — 21, 1938 — 41 közötti időkre vonatkozólag, de nem fogadható el az 1945 — 48 közötti időszakra. Ennek indokolására a későbbiek során más összefüggésben még sor kerül. — Helyesen veszi észre a szerző, hogy soknemzetű államban az egy nemzet által majorizált parlamenti uralom esetén nem nehéz rátalálni az irredentához vezető útra (217 — 218. 1.). Észreveszi a társadalmi tagozódás, az osztályellentétek szerepét a nemzeti ellentétek kiéleződésében (218. 1.). Csupán néhány — egyébként még jócskán gyarapítható — példával történt kísérlet a munka értékeinek érzékeltetésére. A magyar történészek érdeklődésót még külön is felkelthetik azok a részek, amelyekben a mű — terjedelméhez mérten — kellő súllyal és terjedelemben foglalkozik Wesselényi (58. 1.), Kossuth és a magyar emigráció föderációs terveivel (60. 1.), Eötvös (56. 1.) elképzeléseivel, Szécsen Antal szerepével az októberi diploma előkészítésében (63. 1.), a kiegyezés és dualizmus értékelésével (87 — 93. 1.). Hantos Elemér (175. 1.) ós a Duna-Európa irányzat (Ivánka Endre, Prohászka Lajos és a Donaueuropa c. folyóirat 176. I.) és Németh László föderációs elképzeléseivel (176. 1.), ha elemző értékeléseivel nem is érthetünk egyet. Csak sajnálni lehet, hogy Jászi Oszkár a Monarchia átalakítására vonatkozó terveinek csupán egyszavas utalás jut egyik lapalji jegyzetben (155. 1. 5. jegyzet). De ezzel már el is érkeztünk a bíráló észrevételekhez. Szerző objektivitásra törekvése ellenére sem képes túljutni a polgári objektivizmuson, ami módszertanilag is hat műve szerkesztésére. Már a tartalmi ismertetésből is kitűnik, hogy szerző külön fejezetben foglalkozik a dunai térség gazdasági, társadalmi Viszonyaival, amelyeket azonban nem mutat be fejlődésükben és a politikai eseményekkel összefüggésbén. Egy helyen az Osztályharcnak a nemzeti ellentétek éleződésében játszott