Századok – 1968

FOLYÓIRATSZEMLE - Külföldi folyóiratok - 322

FOLYÓIRATSZEMLE 339 csak a megvalósuló szocialista társadalom keretei között tartotta elképzelhetőnek. A szerző részletesebben elemzi az I. Internacionálé 1867 — 69-es kongresszusainak, illetőleg Marxnak e kongresszusok vitáival kapcsolatos állásfoglalásait, majd utal arra, hogy Marx és a marxisták mindig úgy vélték, hogy a kapitalista viszonyok maguk is rákényszerítik a parasztságot, hogy a proletariátus segítségét, szövetségét keresse. — CHRISTOPHER H. JOHNSON: Etienne Cabet és az osztályantagonizmus kérdése (403 — 444. 1.) mindenekelőtt kiigazítást sürget a megkövesedett Cabet-portrén. Cabet esetében ugyanis a gyakorlati kommunaópítőt helyezik előtérbe, s aligalig elemzik írásait. Még inkább megfeledkeznek arról, hogy Cabet a francia proletariátus olyan ébresztője volt, aki valóságos politikai pártot teremtett meg, amit annak idején Marx is nagyra becsült. Johnson megállapítja, hogy a századfordulón Prudhommeaux kicsit eltemető írásával szemben a szindikalista Amédé Dunois fújta le róla újra a port, s állított emléket a Marx által is tisztelt Cabet-nek. Az újabb irodalom az 1848-as Cabet-ről bővebben megemlékezik, de — írja a szerző — az 1840-es évek Cabet-jára még mindig homály borul. Johnson szerint az utópisták közös ismérve az, hogy az új társadalom megteremtését a meggyőzéstől várják, s noha a szociális különbségeket látták, mégis mindenki segítségére számítottak. Cabet Ikáriai utazásánál e tünetek szintén megtalálhatók, később azonban — húzza alá a szerző — 1846 — 46-ban Cabet e korlátokat átlépte. Cabet írásaiban ettől kezdve még megtalálhatók az olyan fogalmak, mint a nép és arisztokrácia ellentéte, de emellett feltűnik a nagyburzsoázia fogalma, amelyen a pónzarisztokráciát értette, ós a burzsoáziáé is, amelybe a szélesebb polgárságot sorolta. Cabet idővel azt is sejteni kezdte, hogy a szociális változások keresztülvitelekor a burzsoázia ellenállását is le kell majd küzdeni. Cabet a gazdasági harcnak (sztrájkok, szövetkezetek) kisebb jelentőséget tulajdonított. A korabeli politikai forradalmi iskolával szemben ő azonban nem radikális forradalmat, majd utána létesített forradalmi „jakobinus" diktatúrát várt, hanem abban bízott, hogy a lakosság nagyobb részét meggyőzik, az általános szavazat eszközével a politikai hatalmat megszerzik, s ennek birtokában az új társadalmi rendet megvédik. E felfogása lényegében eltért Buonarottiótól. Cabet a parasztság s a városi polgárság zömének megnyerésére is számított. A parasztsággal külön mégsem sokat foglalkozott, úgy hitte, mint a „nép fiai", az új rend előnyeit könnyen fel fogják mérni. A városi polgárság magatartása azonban jobban aggasztotta — tekintve, hogy ezeknek jó része számára Ikáriában nem lett volna hely (a kereskedelem összeszűkülése, néhány foglalkozásnak — pl. ügyvédek — egyszerű megszűnése). Cserébe a polgárságnak a jövő harmóniáját ígérte, a gyűlölet megszűntét, a békét, a humanista érzelmek teljes felszabadultságát. Johnson foglalkozik Cabet történetírói munkásságával, rámutat, hogy ennek során is mint határolta el magát az erőszakos forradalom híveitől, a Babeuf-féle mozgalomtól. A szerző ezt követően rendkívül gazdag archivális anyag alapján elemzi nemcsak Cabet gondolatait, hanem munkásszervező tevékenységét, s bizonyítja nagy befolyását Lyon, Reims, Nantes és részben Párizs munkásságára az 1840-es években. Éppen ezen a ponton került Cabet súlyos dilemma elé. A munkásság képviselője lett, de elképzeléseit csak a polgárság megnyerésével remélhette valóra váltani. 1847-re az összeegyeztetés már Cabet szemében is lehetetlennek tünt, s a dilemma elől menekült „az amerikai vadonba" — a kommunák gyakorlati kivitelézésébe. (Ezt megelőzően még segítséget nyújtott Blanquinak, aki éppen ekkoriban szélesítette ki befolyását a munkásság körében. Az 1848-as forradalom eseményei, a heves antikommunista agitáció, majd a júniusi napok eseményei Cabet-t összetörték.) Johnson mindezek alapján hangsúlyozza, hogy Cabet életművében az Ikária megírása után a kommunák kísérleti megteremtése a menekülés fázisát képezte, s nem egy előre megtervezett akciót. Minderre akkor került sor, amikor elképzelései otthon megbuktak — s erre bizonyítékként idézi Cabet 1842 — 43-as írásait, amelyekben az emigráns lét kilátástalanságát taglalta. — WILLIAM J. CALLAHAN: A korona, a nemesség és az udvar a XVIII. századi Spanyolországban (444—465. 1.) hangsúlyozza, hogy az udvar a gazdasági élet fellendítésére különféle kísérleteket tett, aminek 1730 s főként 1760 után mutatkoztak az eredményei. Mindez a szociális struktúrát is mozgásba hozta, a polgárság súlya növekedett, s a közgondolkodásban is utat törtek a felvilágosodás képviselői. A szerző e bonyolult, sokrétű folyamatot bőséges korabeli nyomtatott irodalom, feldolgozások, a törvénykezés, statisztikák és a felvilágosodás képviselői írásainak alapján mutatja be. Callahan a változások mellett érzékelteti a konzervatív reakció erőit is, s hangsúlyozza azt a körülményt, hogy a gazdasági-tái sadalmi struktúi a radikálisan nem változott, a mezőgazdaság hegemóniája megmaradt, s a nemesek társadalmi vezetőszerepe sem tört meg. Részletesebben foglalkozik az 20*