Századok – 1968

Történeti irodalom - Kemény Zsigmond naplója (Ism. Trócsányi Zsolt) 267

268 TÖRTÉNETI IRODALOM ságokkai s tekintéllyel rendelkező pártvezér szükségességét hirdeti. Vitázik a kodifikációs iskolával (Szász Károly, Kemény Dénes) a Diploma Leopoldinum érvényesíthetőségéről. Haladó történetfelfogást alakít ki: az 1437-i uniót a parasztok elleni szövetségnek tekinti, s a szegényebb nemességgel szemben is méltánytalanságnak; elítélő véleménynyel van az 1514-et követő bosszúról; a reformációt pozitívumnak tartja, de figyelmeztet rá: a vallásszabadság a gyakorlatban nem valósul meg következetesen; Erdély fejedelmi korának érdeméül tudja be a külellensóg elleni védekezést, a kormány visszaélései feletti éber őrködést, vétkéül azonban a feudális bilincsek erősödésót; éles kritikával nyilatkozik az Approbatá-ról s a Compilata-ról; elutasítja a székely romantikát (mely szerint székely jobbágy nincs); elítéli ugyan II. József alkotmány-ellenességét, de elismeri úrbéri politikájának értékeit. 1844-ben az európai fejlődós fordulópontjairól is teóriát alakít ki; ezek szerinte: 1. a reformáció (Szabadság a vallási viszonyokban), 2. a francia forradalom (a politikai szabadság), 3. a láthatáron feltűnő szocialista forradalom. Az utópista szocializmus híre jóval korábban Erdélybe ér: 1832-ben a konzervatív Szilágyi Ferenc a Klio-zsebkönyvben ad tárgyilagos ismertetést és konzervatív kritikát róla, ugyanakkor a liberális Szász Károly szól a lyoni felkelésről, társadalmi reformokat ajánlva megelőzésül; Wesselényi, Bölöni, Farkas .Sándor, Barit is ismeri az utópista szocializmust, Kemény olvasmányaiból ismerkedik meg a kapitalizmus élesedő ellentmondásaival s az utópista szocializmussal — de nem tudja elfogadni sem az utóbbit, sem a forradalmat, még az abszolút népfelség gondolatát sem. A publicista Kemény tevékenysége rövidesen a társadalmi-politikai esszé felé tolódik; így születik meg csonkán maradt tanulmánya, a „Korteskedés és ellenszerei". A tanulmány harmadik része, a megoldási javaslatok nem készülnek el, Kemény 1844/5-i cikkeiben jelennek meg e gondolatai. Akkor már nem feltétlen híve a törvényhatósági rendszernek, de nem is centralista; a kizárólag vagyoni cenzus alapján történő választás híve. Politikájában változatlanul a középnemessógre támaszkodnék (fájlalja, hogy ez a réteg Erdélyben kicsiny), a kötelező (de a jobbágyok részéről fizetendő kártalanítással történő) örökváltság híve, Sismondi tanait Erdélyre alkalmazva híve a nagytömegű szabad kisparasztságnak. Benkő Kemény eszméit Barit-óival, Stefan Ludwig Roth-óival s Bolyai Jánoséival egybevetve fejezi be hőse politikai koncepciójának elemzését (Barit-nál a nemzeti kérdés a Keményénél nagyobb teret kap, a román publicista optimistább Keménynél a polgári demokráráciát illetően; a Stefan Ludwig Roth-párhuzamot nem tartjuk eléggé indokoltnak; annál több érdeklődésre tart számot a Bolyai János-hagyaték feldolgozójának tollából Bolyai utópista koncepciójának kifejtése — azzal a konklúzióval: a műnek akkor se lehetett volna hatása akkor Erdélyben, ha megjelenik). Részletes ismertetést ad Benkő Kemény 1846, a Gyulai Pál előtti szépirodalmi működéséről, a három korai regényről (Izabella és a remete, Élet ós ábránd, A hírlapszerkesztő naplója), jelezve: ezek mondanivalói Kemény későbbi nagy regényeiben (a Zord idő-ben, a Rajongók-ban, a Férj és nő-ben) tűnnek fel újra. A tanulmányt a napló rövid ismertetése zárja (itt tisztázza Benkő: mi az igaz abból a később Kemény által alkotott legendából, amely szerint ő s Wesselényi 1846-ban élesen szembekerültek amiatt, hogy Wesselényi Széchenyihez pártolással vádolta barátját). Nagyigényű, jelentős tanulmány Benkő bevezetője; hasznai a reformkor erdélyi és magyar története s irodalomtörténete számára egyaránt kózenfekvőek. A tanulmány gyengéit is ezeknek az érdemeknek hangsúlyozása mellett tesszük szóvá: a kor Erdélyének s benne Kemény Zsigmond fejlődésének rajza nem mindig kötődik kellőképpen a kor Magyarországáéhoz (pedig a korban már a két haza fejlődése, különbségeik ellenére is, lényegében egyre inkább közelít egymáséhoz). Benkő Kemény eszmei fejlődésében nem mindenütt figyel fel a reformkor első fele vezető magyar teoretikusainak hatására (Wesselényi hatása pl. kézenfekvő az 1514-et követő bosszú vagy II. József kritikájánál), itt-ott átveszi az emlékiratírók pongyolaságait (az 1837/8-i gubernatorválasztás), vagy nem ellenőrzi Kemény ítéleteinek helyességét (az 1834/5-i országgyűlést illetően — Kemény annak hallgatója, volt ugyan, de nagyon keveset tudhatott Wesselényi és vezérkara szűkebb körű tárgyalásairól vagy éppen Wesselényi koncepciójáról: mindenáron a magyar diétával való kapcsolat felvételéig s ezzel az unióig kell szorítani a gyűlést). Elsiklik Benkő pillantása Döbrentei Gá>bor és köre szerepe fölött is. Ismételjük: kritikai megjegyzéseink nem csorbítják érdemben Benkő tanulmányának rangját. Könyvét igaz örömmel ajánlhatjuk a kor kutatói s az érdeklődők figyelmébe. TRÓCSÁNYI ZSOLT