Századok – 1968

Történeti irodalom - A Nagy Honvédő Háború története 1941—1945 (Ism. Borús József) 1174

1178 TÖRTÉNETI IRODALOM 1162 adott parancsot Hitler, este 19 óra tájban, a másnap reggelre kitűzött támadás leállítására. A kötet említi a támadási parancs visszavonásának tényét, de pontatlanul és nem eléggé sokoldalúan ismerteti körülményeit. В kérdésről ma már igen bő irodalom áll rendelkezésre, melynek alapján nem igazolható az az állítás, hogy a nyugati hatalmak új Münchent készítettek elő — Lengyelország rovására. A valóságban 1939 augusztusában a német vezetők félre akarták vezetni a nyugati hatalmakat, időt akartak nyerni, és mindenekelőtt arra törekedtek, hogy Anglia ós Franciaország hagyja magára Lengyelországot. Erre próbálta Göring és Hitler Birger Dahlems svéd nagyiparost is felhasználni. Dahlerus különben nem rokona volt Göringnek, hanem ismerőse, és a feleségének birtokán, Sönke Nissen Koog-ban augusztus 7-én tartott megbeszéléseken Göring angol üzletemberekkel találkozott, akik sem a kormánynak, sem a parlamentnek nem voltak tagjai. Dahlerus megpróbált közvetíteni Németország és Anglia között, de azon az alapon, hogy Anglia nem fogja tétlenül tűrni Lengyelország megtámadását. Dahlerus jóhiszeműen ítélte meg a német vezetőket, s nem tudott Hitler augusztus 22-i bejelentéséről, különben, mint a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt tanúként mondotta, nem fogadta volna el a közvetítés feladatát. Ribbentrop külügyminiszter tájékoztatója alapján Hitler egyébként arra számított, hogy a nyugati hatalmak kívül maradnak a konfliktuson, ezért szeptember 3-án megkövülten fogadta az angol hadüzenet hírét. A hadi tapasztalatokról a kötetben számos említést találunk. A szerzők azonban nem szögezik le eléggé határozottan, hogy 1941 nyarán a hitleri Wehrmacht milyen jelentős fölényben volt a haditapasztalatok terén. A spanyol polgárháborúról szóló részben ezt a megállapítást olvashatjuk: „. . . a Spanyolországban lezajlott hadműveletek tapasztalatai katonai szempontból még nem nyújthattak sokat a fegyveres harc későbbi sajátosságainak megértéséhez" (139. 1.). Ennek a megállapításnak a helyességét a későbbiekben maga a kötet teszi kérdésessé, amikor ismételten utal a spanyol polgárháború tapasztalataira, sőt arra is, hogy e tapasztalatokból a Szovjetunióban helytelen következtetéseket is levontak. Ismeretes, hogy a harckocsik Spanyolországban nem játszották azt a szerepet, melyet előzőleg az első világháború tapasztalatai és a technika fejlődése következtében várni lehetett tőlük. Ennek oka azonban a harckocsik kis mennyiségében és helytelen alkalmazásában rejlett. A németek arra a következtetésre jutottak, hogy több és erősebb harckocsira van szükség. A Szovjetunióban viszont — ahol a világon elsőnek hoztak létre motorizált és páncélos magasabbegységeket — a személyi kultusz légkörében kimondták, hogy ezek a magasabb egységek Spanyolországban nem váltak be, ezért feloszlatták őket. Hasonló a helyzet a légierővel kapcsolatban is, bár itt a szerzők helyesen utalnak a spanyolországi tapasztalatokra. A fő problémát az jelentette, hogy amíg a spanyol polgárháború kezdeti időszakában a Polikarpov tervezte híres I 16-os szovjet vadászgép fölényben volt, addig a német Messersehmitt 109-es vadászgépek megjelenésével megfordult a helyzet. A Szovjetunióban ennek ellenére nem kezdték meg a Messerschmittekkel egyenértékű vagy jobb vadászgépek azonnali tervezését és gyártását. Nincs terünk további problémák vizsgálatára, de a kötetben sajnos elég nagy számban előforduló fordítási és szerkesztési hiba, elírás, pontatlanság akár egyszerű felsorolására sem. Nem ebben a munkában fordul elő első ízben, csupán megismétlődik az a pontatlanság, hogy Wilhelm Keitel, 1940. július 19-ótől vezértábornagy, az OKW vezérkari főnöke lett volna. A hitleri Németországban vezérkari főnöke volt a szárazföldi csapatoknak, a légierőnek és a haditengerészetnek, de e három haderőnem felett nem állott közös vezérkari főnök. Keitel hivatalos címe az „OKW főnöke" volt, ügyköre pedig a hadügyminiszterének felelt meg. A Nagy Honvédő Háború történetének első, bevezetés jellegű kötete, vitatható részei és hibái ellenére értékes munka. Magyar nyelvű megjelentetését feltétlenül helyeselnünk kell, mert a második világháború iránt még mindig tovább növekvő érdeklődést segít kielégíteni, és a legszélesebb közönséghez szól, az érdeklődőktől kezdve a szakemberekig. BORÚS JÓZSEF