Századok – 1968

Vita - Francia–magyar gazdaságtörténeti konferencia Budapesten (Makkai László–Zimányi Vera–Katus László) 1088

1098 MAKKAl L., ZLWANYI V., KATUS L. latos új iparágak vezetőszerepe a növekedés új szakaszában ; 2) vizsgálni kell a belső piac fogyasztóképességének alakulását, a jövedelemeloszlást és a reálbérek mozgását, mert az átlagos életszínvonal emelkedése kétségkívül kedvező hatással volt a növekedésre; 3) nagyobb figyelmet kell szentelni a vezető szektorok működésének és 4) a növekedés külső, nemzetközi feltételeinek. Befejezésül Bouvier felhívta a figyelmet a történészek és a közgazdászok közötti együttműködés fontosságára. A történészeknek ismerniük és alkalmazniuk kell a közgazdasági analízis módszereit anélkül azonban, hogy lemondanának a történettudomány végső céljáról, a társadalom fejlődésének megértéséről. Maurice Lévy-Leboyer referátuma bemutatta a XIX. századi francia gazdasági növekedés legújabb quantitativ elemzésének ideiglenes eredményeit. Míg a Marczewski és Markovitch által végzett korábbi számítások tízéves átlagokon alapultak, addig Lévy-Leboyer éves idősorokban dolgozta ki a mezőgazdaság, a fő iparágak és az építőipar, valamint az össztermelés és a külkereskedelem súlyozott volumenindexeit. A gazdasági folyamatnak ez a pontosabb elemzése megerősítette Marczewski eredményeit, amelyek szerint Franciaországban nem mutatható ki az ún. ,,take-off" szakasza, azaz egy olyan viszonylag rövid — 20 — 30 éves — periódus, midőn a növekedés üteme feltűnően meggyorsult, s a gazdasági struktúra alapvetően megváltozott: a hagyományos agrárgazdaság helyét elfoglalta a modern ipargazdaság. Lévy-Leboyer indexsorai tartós és folyamatos, de viszonylag mérsékelt ütemű növekedést mutatnak 1809 és 1913 között (az ipari termelés hosszútávú átlagos évi növekedési rátája 2,6%). A francia növekedést azonban nemcsak ez különbözteti meg a többi nyugat-európai országtól — elsősorban Angliától —, hanem ritmusának sajátos változásai is. A növekedési ráta hosszútávú süllyedési tendenciája, amely Angliában mindvégigmegfigyelhető (1815 — 1855: 3,58%, 1855-1890: 2,27%, 1890-1910: 1,46%), Franciaországban csak az 1880-as évekig érvényesült, azután a növekedési ráta ismét emelkedett (1815 — 1845: 2,98%, 1845 — 1865: 2,56%, 1865 — 1890: 1,64%, 1890 — 1910: 3,03%). A francia gazdasági növekedés quantitativ elemzése három fontos kérdést vet fel: 1) miért mutatkozott egy viszonylag gyorsütemű — 2,5 — 3 százalékos — tartós növekedés a XIX. sz. első kétharmadában ? 2) miért tört meg e növekedés idő előtt és abnormálisan alacsony szinten ? 3) mi okozta a francia gazdaság új fellendülését (1890/95-1914 között î E kérdésekre Lévy-Leboyer — szerényen hipotéziseknek nevezett —válaszát a következőkben foglalhatjuk össze. A félévszázados expanziós időszak a napoleóni háborúkat követő újjáépítéssel és fellendüléssel indult, de ezen túlmenően két tényező játszott benne döntő szerepet: a mezőgazdaság prosperitása és a külkereskedelem gyors növekedése. A mezőgazdasági termelés 1815 és 1865 között évente átlag 1,68%-kal növekedett, s ezzel párhuzamosan még gyorsabban emelkedett a mezőgazdaság reáljövedelme, a kedvező áralakulás, a mezőgazdasági cserearány tartós javulása (azaz az ipari irányú árolló-nyílás szélesedése) következtében. A külkereskedelem részesedése 1830 és 1870 között a brutto nemzeti termék 13 %-áról 41 %-ra emelkedett. Az expanzió már az 1860-as évek második felében elakadt, tehát sem a háború, sem az európai agrárválság nem tekinthető a negyedszázados stagnálási periódus elsődleges kiváltó okának. A világkereskedelem szerkezeti átalakulása következtében a francia külkereskedelem növekedése erősen lelassult. A mezőgazdasági termelés növekedési rátája 1865 és 1900 között 0,26%-ra süllyedt, s megszűnt a mezőgazdaságra kedvező árfejlődés is. A XIX. század utolsó évtizedében ismét fordulat következett be a francia gazdaság fejlődésében: a növekedés üteme jelentősen meggyorsult. Az egy főre eső termelés átlagos évi növekedési rátája 1890 és 1910 között 1,56% volt, szemben az 1860—1890 közötti 0,68%-kai. Az áralakulás most az iparnak kedvezett, az ipari munkásság reálbére emelkedett. Az ipari munkásság, a városi népesség fogyasztása és vásárlóereje vált a gazdasági növekedés fő öszönzőjévé. Míg korábban a fogyasztási cikkeket gyártó iparágak domináltak, most a termelési eszközök gyártása került előtérbe, jelezve, hogy Franciaország végérvényesen belépett az ipari korszakba. Az 1815 és 1913 közötti évszázadban kétségkívül az ipar fejlődése játszott uralkodó szerepet a francia gazdaságban — állapítja meg a szerző. Az ipar súlya a nemzeti termelésben az össztermék negyedéről a felére emelkedett. 1880-ig azonban a mezőgazdaságnak is döntő szerepe volt a gazdasági növekedésben, mert az iparosítás elsősorban a mezőgazdasági lakosság fogyasztására, a vasútak által egyesített hagyományos falusi piacokra támaszkodott. 1880 után a városok jutottak túlsúlyra a belső piacon, s az urbanizáció, az iparforgalmi népesség gyarapodása adott új ösztönzést a gazdasági növekedésnek.