Századok – 1968

Vita - Francia–magyar gazdaságtörténeti konferencia Budapesten (Makkai László–Zimányi Vera–Katus László) 1088

FRANCIA-MAGYAR GAZDASÁGTÖRTÉNETI KONFERENCIA 1089 földnek ezzel járó rossz felhasználása, a krónikus éhség elől a vadászó-gyűjtőgető s nem az intenzív földművelő gazdálkodásba való menekülés, a termelőeszközök kezdetlegessége, a fejletlen állattenyésztés s az ebből következő iga- és trágyahiány, a túlságosan nagy ugar és a rossz terméshozamok), másrészt a földesúri kizsákmányolás (a többletértéket elnyelő feudális járadék) és a földesurak gazdaságilag negatív mentalitása (befektetés helyett pazarlás, az újítás, a haszon, a munka gazdasági értéke iránti közömbösség, a fizikai munka megvetése, a homo sapiens és a homo faber szétválása) torlaszolják el. Bizonyos változások (gall-római, főként pedig Karoling-kori szórványos kezdeményezésekre visszanyúlva) a XI. század végétől kezdve mutatkoznak: az agrártechnika javul (a vaseszközök és a fordítós eke elterjedése, a lófogatolás reformja, hármas nyomás bevezetése s mindezek következtében a terméshozamok növekedése), de a referátum szerzői a szerintük korábban túlértékelt és ezért jelentőségében megkérdőjelezendő agrotechnikai haladásnál fontosabbnak tartják a termelő területnek nagyarányú kiterjedését, mely a XIII. század közepén kulminál, valamint a munkaerőt megsokszorozó népszaporulatot. Kissé periférikusán említik a gazdasági növekedés tényezői közt a saját kezelésű földesúri birtok (a „réseve") megerősödését és átalakulását a robot visszafejlődésének irányában. A folyamat döntő eredményének (a széles tömegek életszínvonalának emelkedését kevéssé hangsúlyozva) a földesúri járadék növekedését s ezáltal a társadalom vezető rétegeinek általános jólétét, anyagi kultúrájának (építkezés, fegyverzet, öltözet, táplálkozás) gazdagodását tekintik, ami viszont (még az improduktív költekezés eseteiben is) a hagyományos agrárgazdaságon kívüli termelési szektorok (szőlőtermelés, építkezés, kézművesség, kereskedelem) fejlődését ösztönözte. Ebből ( és nem a falu — város viszony általános alakulásából) vezetik le a szerzők a városfejlődést, melynek fő problémáit ezúttal csak érintik (mi a helye a városnak a feudális gazdaság modelljében ? hol van a növekvés hajtóereje: a faluban vagy a városban?), és nyitva hagyják. Annál nagyobb hangsúlyt fektetnek egy „kalkuláló és nyerészkedő" társadalmi réteg kialakulására, melynek mentalitása bizonyos fokig a feudális uralkodó osztályban is terjed. Ebben a jelenségben látják a jelét annak, hogy „az eredeti modellben, bár részleges és lassú, módosulások mentek végbe", ti. „helyett kapott benne a profit és a beruházás szelleme s a munka és a technika világának értékelése". Ugyancsak a társadalmi mentalitást említik első helyen a további fejlődés akadályai között: a polgárságnak a lovagi-földesúri életformához való alkalmazkodását s ennek következtében improduktív költekezéseit (egyházi és világi fényűző építkezés, birtokvásárlás), s csak ezt követően mutatnak rá a technikai haladás korlátaira, elsősorban az agrárfejlődés megtorpanására, amely a népszaporulat további növekedése folytán a XIV. században az éhség küszöbéig juttatta el a túlnyomó többségében agrárjellegűnek maradt francia társadalmat. Magyar részről a középkori referátumot Makkai László készítette „Kelet-Európa középkori gazdaság- és társadalomtörténetének eredeti jellegzetességei" címen a nyugat- és kelet-európai fejlődés összehasonlításának igényével. A szláv és a türk (kazár, volgai és dunai bolgár valamint magyar) népeknek a terjedő ekés földművelés alapján a törzsi- nezetségi rend keretei között a feudális osztálytársadalom kialakulása felé tartó lassú fejlődését a szerző részint a VIII—IX. század folyamán az arab kereskedelem behatolása gyorsította meg, aminek helyi haszonélvezői az iráni (khovarezmi) páncélos lovasság mintájára létrejövő fejedelmi kiséretek (druzsinák) voltak. A türk és szláv fejedelmek idegenből (irániakból és varégokból) toborzott kíséretükkel úrrá lettek a törzsinemzetségi széttagoltságon és a X. század közepére a korábbi törzsszövetségi kötelékek szorosabbra fűzésével etnikailag többé-kevésbé homogén feudális államokat szerveztek. Egyrészt az arab expanziónak 950 körül bekövetkezett apálya, másrészt (és főleg) az államiság kialakulása fölöslegessé tette a kíséretet (csak orosz földön maradt fenn a nomád veszély miatt, egyébként fejedelmi testőrséggé sorvadt), s vezető tagjai összeolvadtak a fejedelem iránti engedelmességre szorított törzsi—nemzetiségi arisztokráciával. Az így létrejött feudális uralkodó osztály azonban azt a sajátosságot örökölte a kísérettől, hogy — a nyugati feudális uralkodó osztálytól eltérően — az alávetett paraszti tömegek kizsákmányolásából túlnyomó részben közvetett módon, mint a fejedelmi birtokok és a várkerületek kormányzó testülete (comités) részesült, magánbirtoka a fejedelmi birtokhoz mérten csekély kiterjedésű volt, s ezt is saját termelőeszköz nélküli, a rabszolga helyzetéhez közelálló szolgákkal (servi) műveltette. A közszabad elemek túlnyomó része a fejedelmi birtokokon és a várföldeken élt, s a fejedelemnek tartozott katonai (milites) vagy gazdasági (vulgares) szolgálattal. A parasztok egy része kézműves szolgáltatásokra volt kötelezve, s — a külföldi luxus exporttól eltekintve — ez volt legáltalánosabb formája az uralkodó osztály iparcikkekkel való ellátásának is. Ebben a XΗXII. század folyamán fennálló rendszerben nem fejlődhetett ki a központi hatalomtól elbitorolt jogokból a