Századok – 1968

Közlemények - Csécsy Imre emlékirataiból (Közreadja Mucsi Ferenc). 1075

1086 C&ÉCSY IMRE EMLÉKIRATAIRÓL Szerintem ez volt Szabó Ervin legnagyobb műve. A tisztánlátásnak, a tárgyilagosságnak, az előítéletekkel való könyörtelen leszámolás készségének olyan magaslatára emelkedik benne, amellyel, Jászit kivéve, valamennyi progresszív kortársát messze felülmúlja. Haláláig még két életfeladatát vitte végbe. . . . Az egyik a postumus mű a 48—49-es forradalomról. Erre itt már nem térek ki; Jászi szerint is nagyértékű munka, fontos adalék a kor megismeréséhez. Szabó sok új tényt kutatott fel és sok ismeretet helyez új világításba. Jászi, bár joga lett volna hozzá, semmi érdemlegeset nem változtatott elhúnyt barátja kéziratán. Bevezetésében azonban megjegyzi, hogy a kitűnő munkában vannak vitatható tételek is, különösen Kossuth szerepét illetően, amit szerinte Szabó túlságosan egyoldalú osztályszempontból ítél meg. Ebben a munkájában Szabó Ervin valóban következetesen alkalmazza a történelmi materializmus módszerét és élesen kidomborítja az osztályharcos szempontot. Már pedig ez a munka csakugyan utolsó szívügye volt; a szó szoros értelmében halálküzdelemben fejezte be, pár hónappal a vég előtt. A kézirat utolsó lapjára ezt írta: „Befejeztem 1918 junius 21-ón, vasárnap esti 7 óra 61 perckor, miután három napig nyomtam az ágyat lázban. Isten bocsássa meg bűnömet." Én hiszem, hogy isten csakugyan megbocsátotta Szabó Ervinnek azt az egyetlen bűnét, hogy munkáját életénél is fontosabbnak tekintette. És ha ezt a munkáját korábban ismerték volna, talán a dogmatikus elvtársak is megbocsátották volna azt az állítólagos eltévelyedését, amelyet szerintük az imperializmusról szóló előadásában követett el. A másik végső életfeladat az volt, amelyről már szóltam: az antimilitarista ifjúsági mozgalom megszervezése és irányítása a háború alatt. Ami a Galilei Kör-előadásban csupán elmélet és szellemi buzdítás volt, ebben hősies harci tetté vált. És vajon nem igazi szocialista tett volt-e ez ? Szerintem igen. Még pedig olyan, amelynek rugója a proletár-szolidaritás és ereje a proletár-áldozatkészség volt, és az egyetemes humánum eszméjét szolgálta. Az erőszak csúcsa a háború. Az egyéni szabadságnak ez a legteljesebb leigázása. A katonává kényszerített, gyilkolásra és pusztulásra szánt ember nem személyiség többé, puszta eszközzé válik az államhatalom kezében, élőlényből halott számmá. A konkrét egyén megsemmisül, elmerül az állítólagos közérdek absztrakciójában. És ez a végletes erőszak nemcsak proletárra sújt le, hanem mindenkire. A háború „a nemzet ügye", szuggerálja a hivatalos szólam. Legkivált az osztályharcos szocialista láthatja át, micsoda hazugság ez majdnem mindig. Ó igen, van szent háború is, felszabadító harc külső elnyomás ellen. A kivételt nem ismerő pacifizmus szintén csak szimplista absztrakció. „Szabad mezőkön zengő háborúk" — írja Karinthy. És persze a védekezés mindig jogos. De alig van háború, amelyben a támadó ne azt állítaná, hogy ő csak védekezik. TMzt hazudták a központi hatalmak is 1914-ben, s azóta is ezt hazudja és fogja még sokáig bazudni minden leendő agresszor. Küzdeni e legvégletesebb erőszak s e legizgatóbb hazugság ellen, lázadni ellene nem osztályügy már, hanem a humánum ügye. Ugy vélem, legfőbb ügye. Szabó Ervin ezt tette. Eszmékkel küzdött, tettekkel lázadt az erőszak minden formája, végül a legszélsőbb megnyilvánulása, a háború ellen. Csak a dogmatikusok szemében volt bűn vagy legalábbis tévedés, hogy a szocializmus ügyét mindvégig, a háború vonatkozásában is azonosította az egyetemes emberi szabadság ügyével. Vajon hát csakugyan „fordulat" volt-e az a magatartás, amely ebben az előadásban kifejezésre jut? Szerintem akár fordulat volt, akár logikus következménye egyetemes humanista erkölcsben gyökerező világszemléletének, mindenesetre ezzel vált igazi szocialistává. Hadd idézzem erre végül koronatanuként megint Jászi Oszkárt, aki a legmélyebben látott bele nagy vita-barátjának lelkébe. Az 1918-as októberi magyar forradalom vezérkarában Szabó Ervinnek kétségtelenül kiemelkedő helye lett volna. Fájdalmas sorscsapás volt, hogy épp ő hiányzott; néhány héttel ezelőtt halt meg. Emléke azonban a bukott forradalom itthoni és emigráns híveinek körében, nemcsak a szocialisták, hanem a radikálisok és függetlenségiek között is annyira élőn fénylett, hogy még évek múltával is kísértett közöttük a gondolat: ha Szabó Ervin életben marad, sok minden másképp történt volna. Sok minden talán csakugyan, de nem minden. A polgári-szocialista forradalmat végső soron az antant buktatta meg; a 19-es proletárforradalom csak az ellenállás utolsó, kétségbeesett kísérlete volt a győztesek brutális ós esztelen támadásával szemben; Jászi maga is kikerülhetetlennek érezte ezt a fordulatot; pártatlanul rávilágított a bukásnak egyéb, sok belső okára is, de semmiesetre sem kizárólag Kun Béláékat tette érte felelőssé. A polgári forradalmárok közül azonban sokan úgy látták, hogy