Századok – 1968

Közlemények - Csécsy Imre emlékirataiból (Közreadja Mucsi Ferenc). 1075

CSÉCSY IMRE EMLÉKIRATAIBÓL 1083 És amikor csakugyan kirobbant, várva és mégis váratlanul, akkor nemcsak körülöttünk, hanem bennünk is egy pillanat alatt összeomlott a világ. Istenünk, az Ész, mint bálvány dőlt le polcáról, mikor templomunkba bevonult a Seregek Ura. Űgy éreztük, az őrület korszaka kezdődik. Az irracionalitás diadala az eszmék fölött, az embertelenség uralma az emberen. „Ilyen hiábavalóság hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által éjszaka lett" — sírja Ady. Es milyen hiábavalóság hát minden reformer-jószándék és minden forradalmár hit is. Halálosan lesújtó érzés volt ez: a teljes tehetetlenség. Annak a belső válságnak, amelyen Szabó Ervin ebben az időben keresztülment, ez volt a lényege, nem más. Nem meggyőződése ingott meg, hanem a sikerbe vetett hite omlott össze. Mint mindannyiunkban akkor, öregekben és fiatalokban egyaránt. Szeretném mennél jobban megértetni, miért lehetett ilyen romboló hatással ránk a történelemnek ez a fordulata. Minden harchoz optimizmus kell, és mi 1914 júliusáig csakugyan valamennyien optimisták voltunk. „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valósággá válik" — nem, ez csak a mindent minden oldalról néző költő alternatívája; Ady is tudta, hogy nem vagyunk bolondok, s még ha magunk el is veszünk, akkor is aminek eljövetelében hiszünk, előbb-utóbb igenis valósággá válik. Megszoktuk a történelmet logikus folyamatnak látni; márpedig ha logikus, akkor van célja is, s ez csak a jobb győzelme lehet; igenis van hát haladás. És akármi is a haladás célja, legfőbb hajtóereje mindenesetre a munkásmozgalom. így láttuk valamennyien, azok is, akik nem voltunk marxi szocialisták. . . Ma úgy látom, túlságosan optimisták voltunk, ós optimizmusunk túlságosan egyoldalú volt. A világháború legelső tanulsága — ez valóban úgyszólván az első percekben kiderült — az volt, hogy a munkásmozgalom akkori erejét mindenki messzire túlbecsülte, leginkább mi, progresszívok. S ezért volt oly súlyos a visszahatás, ezért csapott át optimizmusunk egyszerre az ellenkező végletbe. Most úgy láttuk, a munkásmozgalom egyáltalán nem képviselt igazi erőt; egy döntő pillanatban a legkevésbé sem érvényesült — így hát minden elveszett, örökre. Ez a depresszió többé-kevésbé a legjobb szocialistákat is hatalmába kerítette, Szabó Ervint is. . . Ez a lesújtó tanulság kegyetlen lelki csapás volt a magyar haladókra. A könnyebb fajsúlyúak, a demagógok, újságírók, politikusok igyekeztek túltenni magukat rajta, hazugságokba menekülve, amelyekkel önmagukat is csalták. A szocdemek újságja, a Népszava úgy próbálta megmenteni a látszatot tömegei előtt, hogy a háborúért Oroszországra hárította a felelősséget. „A cári csizma felrúgta a békét", írta. A cárizmusnak ezer bűne volt, de ez a háború nem rajta múlott; az orosz mozgósítás csak válasz volt a Monarchia és Németország nyílt fenyegetéseire, s védekezés a készülő agresszió ellen. A radikális-szabadkőműves Világ is hasonló hangnemben méltatlankodott, s arról beszélt, hogy mi csak védekezünk. Andrássyék lapjában az ál-progresszív Ignotus az őt jellemző körmönfont rabulisztikával a hazai nemzetiségekre hárította a felelősséget. Irredenta törekvéseik, írta, a Monarchiát létében fenyegetik. Állami életünket, egységünket másképp nem lehet megmenteni, mint háborúval. Végeredményben az egész baloldali és fél-baloldali sajtó az egyik napról a másikra behódolt a háborús propagandának; úgy tett, mintha maga is elhinné a kormánysajtó hazug szólamait, s mindössze némi átszínezéssel ugyanezeket tálalta olvasói elé. Érthető, hogy a lapvállalatok féltették létüket; a kivételes törvények az első percben életbe léptek, a „sajtóellenőrzés" már működött. Nyílt szellemi ellenállásra, pacifista-antimilitarista állásfoglalásra csakugyan nem volt többé lehetőség. De ez mentségnek nem elegendő. Legalábbis valamilyen passzív ellenállásra, az egyetértés megtagadására még mindig lett volna mód. De hát a lapvállalatok és a sajtó-kulik számára egyaránt olcsóbb és kényelmesebb volt, hogy ilyenfajta hazugságokkal nyugtassák meg lelkiismeretüket és olvasóikat. A pœgresszivok legnagyobbjai természetesen nem éltek ilyenekkel. Ady kiáltott ós sírt; a másik két vezér, Jászi és Szabó Ervin, magába szállt és hallgatott. A munkásság erkölcsi és politikai erejébe vetett remény összeomlása Szabó hívő lelkét is megrendítette. De ez a lélek erős volt, s ugyanoly erős volt Szabóban az ósz is. A kiábrándulásból nem azt a következtetést vonta le, hogy a munkásmozgalom örökre megbukott, s azt sem, hogy nem érvényesek többé a marxizmusnak azok a tételei sem, amelyeket ő a maga számára szelektív kritikával elfogadott. A lesújtó tanulság őt csak arra késztette, hogy még alaposabban, még elfogulatlanabbul, még szigorúbb kritikával és önkritikával mélyedjen bele a vizsgálatába. Szabó Ervin ez után is hithű szocialista maradt, s a szocializmus az ő szemében továbbra is az emberi szabadság teljét jelentette. Sőt erkölcsi idealista létére politikai materialista maradt abban az értelemben, hogy továbbra is úgy látta, hogy az igazi