Századok – 1968

Közlemények - Csécsy Imre emlékirataiból (Közreadja Mucsi Ferenc). 1075

1082 C&ÉCSY IMRE EMLÉKIRATAIRÓL dalmi rendért lelkesedik, mindig éppúgy megtalálhatta helyét a munkásmozgalomban, mint a gyakorlati materialista, aki az anyagi jólétben látja a fő eélt. Abban magában, hogy a szocialista gazdálkodás magasabbrendű, mint a kapitalista, Szabó Ervin valószínűleg élete végéig sem kételkedett. Csak az első világháború tapasztalataiból merítette azt a tanulságot, hogy a kapitalizmus ilyen értelemben vett tehetetlensége az emberiség általános anyagi jólétének nem az egyetlen és talán nem is a legfőbb akadálya. „Imperializmus és tartós béke" című előadásában, amelyet 1917-ben a Galilei körben tartott s nemsokára nyomtatásban is megjelent (lényegesen kibővítve s egy negyven oldalas statisztikai és könyvészeti függelékkel — Pallas, 1918, 95 lap), eléggé meglepte hallgatóit és még inkább késői olvasóit azzal a megállapításával, hogy a világgazdaság bajainak és a szociális válságnak legfőbb oka a nemzetközi szabadkereskedelem hiánya, a kölcsönös védővám-rendszer, s végső soron ez vezetett szükségszerűen a világháborúhoz is. Szabó nem mélyedt bele abba a kérdésbe, hogy ez a kölcsönös elzárkózás mennyiben független az egyes országok belső gazdasági rendjétől. Mindenesetre arra a felfogásra hajlik, hogy nem pusztán kapitalista elfajulás ez és nem is tartozik a kapitalizmus lényegéhez, vagyis nem kizárólag ennek a rendszernek sajátja. . . Ellenfelei, köztük azok az elvtársai is, akik sok mindenben addig sem értettek vele egyet, ennek az előadásnak nyomán azt mondták, hogy Szabó Ervin ezzel belépett a freetraderek közé, azoknak a jóhiszemű, de valójában naiv gondolkodóknak szektájába, akik egy ilyen mellékes baj kiküszöbölésétől várják az emberi világ minden gazdasági és szociális problémájának megoldását. Szabó csakugyan nem tekintette mellékesnek ezt a bajt, hanem döntő jelentőségűnek, s ez a fölismerés annyira betöltötte, hogy vele szemben az egész szocialista problematika kétségtelenül háttérbe szorult a tudatában. A szocialista Varga Jenő a Huszadik Században írt bírálatában (1918. I. köt, 109.1.) meg is jegyzi: úgy látszik Szabó mostanában még jobban eltávolodott a szocializmustól, mint néhány évvel ezelőtt, amidőn A tőke és a munka harcát megírta ..." S az orthodox bírálót legfőképp az döbbenti meg, hogy „Szabó a szabadkereskedelmi ideált átviszi a politikába is. Könyvének végszava: elsősorban nem jobb intézményekre, hanem más, jobb tökéletesebb emberekre van szükség." . . .„A 'tökéletesebb ember' követelése még a szindikalizmus tömegakció elvével is nehezen fér össze" — írja Varga. Nehezen? Ha helyes az a megvilágítás, amelyet a szindikalizmusról és benne Szabó szerepéről próbáltam adni, akkor az olvasó láthatja, hogy ez a követelés nemcsak könnyen összefér vele, hanem valójában a célt is ez határozza meg — legalábbis Szabó Ervin meggyőződésében mindenesetre. Szerintem Szabó Ervin ezzel a munkájával nem vált hűtlenné a szocializmushoz, sőt még csak el sem távolodott tőle. Ismerve jellemét, feltétlen igazság-tiszteletét ós tudományos elfogulatlanságát, ez is érthető lenne, ha új tapasztalatok és meggondolások hatása alatt akár addigi életének egész hitét feladta volna. Ez roppant áldozat, de ő bizonyára vállalta volna, ha az igazság ezt követeli. Erről azonban nem volt szó. Egészen más történt. Az, hogy a világháború borzalma Szabó Ervint lelke mélyén megrendítette. Azt hiszem, abban a történelmi pillanatban nemcsak a lélek nagyságának, de az értelmi tisztánlátásnak is az volt a legbiztosabb kritériuma: ki mennyire éli át ezt a szörnyű válságot, milyen gyötrelmesen szenved alatta, mennyire nem tud belenyugodni ós nem hajlandó kiegyezni vele. A nagy magyarok közül ebben is Ady járt az élen, a nagy nyugatiak közül Romain Rolland. Adyt ez a háború a végső kétségbeesésbe sodorta; lényegót az első pillanatban tisztán látta, mint „Ésaiás könyvének margójára" verse bizonyítja, ez a nagyszerű ritmikus próza, amely a hadüzenet perceiben fogant meg. Az azóta eltelt félévszázad szülöttei, a háborúk és forradalmak nemzedéke talán alig is értheti meg, micsoda romboló-roncsoló hatású, soha ki nem heverhető knock-out-ot jelentett minden igazi humanista lélekre ez az első világháború — különösen gondolkodni is tudó magyarra, aki az emberiség szégyenén kívül hazájának gyalázatos szerepét is meglátta benne. Azóta sok borzalomra és gonoszságra megedződtek a lelkek; mi azonban, akkori fiatalok és mestereink is, még egy hosszú békekorszak nemzedéke voltunk. A Balkánon, a Keleten s a Távolkeleten, gyarmati tájakon jóformán akkor is mindig volt valamilyen háború, de ehhez képest mindegyik csak villongás volt, s azok mind messze is voltak tőlünk. Itt, tágabb hazánkban,Európa szívében egyikünk sem élt át még igazi háborút; a porosz — francia összecsapás legidősebb kortársaink tudatában is alig volt egyéb, mint halvány történelmi emlék, nem sokkal élénkebb, mint valami ókori vagy középkori háború. Nem hittük ugyan, hogy ez a békekor örökké tart majd; láttuk az okokat, amelyek előbb-utóbb véget vetnek neki, és feladatunknak éreztük, hogy küzdjünk ellenük a béke védelmében. De mégsem tudtuk elképzelni, hogy egyszer csakugyan kirobbanhat egy általános háború — és éppen így.